Hogyan lett saját Istenem?

Katolikus keresztségből indultam. Sosem voltam jó alany: kora gyermekkoromban kiköpte az agyam az előrágott isten-képeket. Nem tehettem róla, de sosem tudtam megbarátkozni azzal az istennel, akit félni kell, aki előtt alázatosnak kell lenni, és aki egész napját azzal tölti, hogy bűneimet és jótetteimet nettó jelenértéken könyveli egy nagy füzetbe. És ugyanezt csinálja mindenkivel.

Nem tudtam tisztelni egy olyan istent, aki valamikor nagyon régen beleharapott egy olyan nagy citromba, hogy még most is fancsalog tőle. Nem hihettem el egy istent, aki üldöz mindent, ami boldogság, aki számára a kín az erény, a világ szépségeinek megtagadásáért jár a jó pont. Kilencévesen lázadtam fel ez ellen az isten ellen tudatosan, és tizenkettő voltam, amikor végleg szakítottam vele. Akkor ébredtem rá: az én Istenem nem lehet ilyen.

 

Jó, ilyen nem. De akkor milyen az én Istenem?

 

Az én Istenemnek szenzációs humora van. Szereti a boldogságot, játszik a teremtett világgal, és minket is erre biztat. Az én Istenem annak örül, ha boldognak látja gyermekeit (az embereket). Ez az Isten nem bosszúálló, nem keserű, nincsenek komplexusai, egyáltalán. Az én Istenem tökéletesen ki van békülve önmagával. Bizony. Szereti a szerelmeseket, rajong az őszinte nevetésért. Ő az, aki megtervezte pl. a hároméletű pitypangot a gyermekeknek: egyszer elszórt ékessége a mezőnek, másszor kislányok hajdísze, végül tündérek lebbenő tánca.

Ez az Isten nem diktál önnön vagányságát harsogó könyveket, nincs nagyra hőstetteivel. Tudja, hogy VAN, és ez tökéletesen elég Neki. Nem érzi szükségét újra és újra bizonygatni nagyszerűségét. Tudjátok: az én Istenem nem komplexusos.

EZT az Istent teljes szívemből képes vagyok tisztelni. Többnyire szeretem is nagyon, bár néha idegesít a morbid humorával. De sosem tudok sokáig zabos lenni Rá. Legfeljebb akkor, ha kiderül: már megint Neki volt igaza. Néha kikészít a kombinációs életszövése. Mindig van egy Ász a kabátujjában. És persze Neki annyi kabátujja van, amennyit akar. De – ellentétben a legtöbb kollegával – az én Istenem soha nem él vissza a helyzetével. Az én Istenem a végsőkig korrekt játékos.

Rendes szokása, hogy semmit nem akar letuszkolni a torkomon. Ha szerinte valamit le kellene nyelnem, kívánatossá teszi előttem a falatot, felkelti bennem a vágyat és kivárja, amíg nyújtom érte a kezem. Mert nem csupán fair, hanem elegáns is.

 

Fiatalként hevesen vágytam közel kerülni Hozzá. Egy csomó olyan helyen kerestem, ahol nem volt. Ma már tudom, hogy természetétől fogva irtózik azoktól az épületektől és embercsoportoktól, ahol eleinte megtalálni reméltem. Ez azonban nem baj, mert nagyon sok értékes tapasztalattal lettem gazdagabb, miközben jártam utána. Még nem voltam húsz, amikor végleg felhagytam azzal, hogy halott helyeken keressem. Akkor – nem tudatosan – elindultam egy úton, melynek végén látni vélem Igazságát. Az indulás óta hosszú utat tettem meg, minden lépésem egyre tudatosabb. Az út vége pedig mind messzebb kerül, mert ahogy egyre jobban élvezem az utazást, egyre bonyolultabb vargabetűket írok. De az én Istenem ettől cseppet sem morcos. Nem. Mert nagyon jól tudja, hogy semmi értelme sietnem Hozzá, hisz valójában sosem váltunk el.

Ő, az Út és én: egyek vagyunk.