Oldal kiválasztása

A Merkúr hátráló mozgást folytat, és egész hétvégén együtt fog állni a Nappal, a Bika jelében. Ennek az égi helyzetnek az egyik olvasata, hogy megvizsgáljuk: amit a világról (és benne önmagunkról) gondolunk, az biztos?

Általában kétszer két variáció van. (i) amit igaznak érzünk, (ii) amit hazugnak érzünk, (iii) amit a környezet mond (vagy üzen) és (iv) amit mi mondunk.

Fényszög-szempontból a Jupiter is aktív már jó ideje, ezért időszerű (lenne) azon gondolkodnunk, hogy azok a dolgok, amiket dogmaként (kész, cáfolhatatlan igazságként) fogadunk el, vajon valóban megállják-e helyüket a szívpróbán.

Tudjátok… saját tapasztalatom, hogy valami nem attól (attól nem) válik igazzá, hogy sokan állítják egybehangzóan. Ez egy elég komoly csapda, amibe volt szerencsém több alkalommal, több díszlet között belehanyatlani. Biztosan Ti is hallottatok már olyanról, aki ismer valakit, akinek a családjában történt ilyesmi.

Tehát újra.

Valami nem attól lesz igaz, hogy a környezetünkben (vagy a „mainstream médiában”) többen állítják ugyanazt, ugyanúgy. Kérlek Benneteket, hogy gondoljátok ezt át, és csak utána olvassatok tovább!

Kép: deskridge.deviantart.com

Kép: deskridge.deviantart.com

Mi történne, ha szentelnénk kevéske időt annak, hogy amit bombabiztosan igaznak gondolunk, azt gyermeki ártatlansággal megkérdőjelezzük? Kifordítjuk tövestől, hogy megvizsgáljuk: valóban, tényleg igaz? Lelkünk mélyén az érzés is rábólint?

Vagy az ellenpróba (a kedvencem): ha olyasmit hallunk, ami mélyen felkavar, és azonnal zsigeri ellenkezés ébred bennünk csak a gondolatra is… egészen biztos, hogy nem igaz? Hogy nem valami mély, gyulladt, gennyes gócot talált el az idea, és attól rándultunk össze egész testünkben?

Amit gondolunk transzcendenciáról, egészségről, történelemről, politikáról, a környező világról és társainkról… és végső soron: önmagunkról… vajon mind igaz? Minden Igaz? Az utolsó betűig?

Ki mondta? Ki látta? Minek alapján állítjuk? Elhittük valakinek, vagy megvizsgáltuk alaposan? Hogyan érezzük? Belül? A racionális indokolási kényszereinken túl? A szívünk közepén talán?

Olvastam olyanról, hogy egyetlen Ember (egyetlen Tanító) állított nagyon meredek dolgokat többféle sokaságnak. Papoknak. Katonáknak. Külföldieknek. Betegeknek. Ennek az egyetlen Embernek a dolgait százezer és százezer ember cáfolta egybehangzó kórusban.

Vajon ki szólt igazat? Aki egyedül állt a szavával, vagy a többiek?

Vajon elképzelhető, hogy olykor a Lélek Igazsága meredeknek hangzik? Elképzelhető-e vajon, hogy esetenként az igaz beszéd egyetlen halk, de határozott hangocskával kezdődik? És érdemes vajon gondolati áldozatokat hozni azért az egyetlen, icipici hangocskáért? Vajon kéri-e tőlünk a Mindenség akár egyszer is, hogy olyasmit áldozzunk fel, ami igazán fontos? (Lásd még Bereniké történetét a hajjal és a retrográd férjjel.)

Szóval ilyeneken is hasznos lehet töprengeni néhanap.

Pálcák a kézben, áldás az úton.