fbpx

Blog

(Fény)magokat vetünk

Kedves ismerősöm, társam az úton, követendő példacsillagom vetette fel, hogy esetleg írhatnék az alapokról. Arról, hogy miért kritikusan fontos, miért élet-halál kérdése, hogy a Segítő a Fény magjait vesse. Talán nem elég tudni, talán nem elég így működni. Talán tényleg fontos ezt még le is írni. Ezért mesélek ma erről.

Most is Paksi Zoltán hangján hallom, ami ebben a témában bennem rezeg. Ha valaki alább az ő gondolataira ismer, az azért van, mert ő tanított, ő égette a lelkembe ezt az elvet lánggal, gyémántfénnyel, örök ragyogással. Bármit előbb elfelejtenék, mint ezeket az üzeneteket, és sosem lehetek eléggé hálás azért, hogy nem szavakból, hanem az élő példa csodája által tanulhattam.

Hitvallás-félét osztok most meg Veletek. Valamit, ami múlhatatlan, igaz tündöklés bennem, Bennetek mindannyiótokban, és ami itt volt már az emberek tudatában az idők kezdetétől, és ha kimondjuk, sosem saját gondolatainkat formáljuk meg, csupán megkísérlünk rákapcsolódni az Igazságra szavaink által, elménk jóra sóvár, eleven gondolatárama szárnyain.

Kérlek, ne haragudjatok rám elfogódott körülményességemért. Ez a téma számomra nagyon magánügy, nagyon intim, nagyon nem kifelé való. Nehezen mutatom meg a mesék mögött megbúvó embert, nehezen írok olyasmikről, amik a lélek belső tartását, értékrendszerét alkotják. Hiszem, hogy lelki kérdésekben van magánügy, de hiszem azt is, hogy olykor szükséges színt vallanunk. Ezért van, hogy hosszúra nyúlik a bevezetés, ezért van, hogy írom is, nem is; akarom is, nem is.

Élt egyszer, messze földön… és ilyenek. Innen jön a tulajdonképpeni rege.

Emlékszünk arra, ugye, hogy „kezdetben vala az ige”, és hogy az „ige” itt valójában nem (vagy nem csak) igézet és ilyesmi, ahogy a fordítás visszaadja, hanem „logosz”. Kezdetben volt a gondolat, és a gondolat Istennél volt. És ha visszaugrunk a nagy fekete könyv elejére, esetleg elmerengünk afölött, hogyan keletkezett a világ, amelyet játszótérként kaptunk, azonnal láthatjuk, mi mindenre volt képes Isten a logoszával, ami Nála volt. Hogy Isten kigondolt mindenféle színes és illatos bohóságokat, és amire azt mondta, hogy „legyen!”, az lett. Nem állt neki kockázatelemezni vagy kételkedni, hanem lett. A világosság nem kezdett el félni, amikor Isten azt mondta, hogy „legyen!”, hanem lett. És így végig, minden dolog engedelmeskedett a Mindenség Szellemének. A teremtő gondolatnak.

Majd Isten azt mondta magának, az angyalainak és az éppen körülötte lebzselő egyéb szellemlényeknek, hogy „teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. Ekkor történt, ami történt, ezt már eltussolni nem lehetett: megszületett az Ember, aki egylényegű Istennel. Allegorikusan szólva ő Isten gyermeke. Minden képessége megvan, ami Istennek. Hiszen egyképű Istennel. Attól, hogy erről olykor nem hajlandó tudomást venni, attól még egyképűek, ő és a Teremtő. A Teremtő és mi. Hogyan tetszik ez?

A logikai lánc alapján arra következtethetnénk, hogy Isten gyermeke akkor ugyanúgy birtokában van a Logosznak mint Isten? Hogy az emberi gondolat is ugyanolyan kérlelhetetlen, szembeszállhatatlan és kényszerítő hatalom, mint az isteni?

Nem.

Nem?

Hát dehogynem!

Ez a létezésünk legnagyobb titka, melyet úgy rejtünk magunk elől, hogy profanizáljuk és tagadjuk. Figyeljetek, megharapta a kígyó a saját farkát! Lehetséges, hogy a mindenható Isten-gyermek megbénítsa önnön teremtő hatalmát?

Igen, lehetséges.

Vagyis, ez így nem pontos. Mert az ember teremt. Minden gondolatával, minden pillanatban. Annyira nem vagyunk ügyesek, hogy levágjuk magunkat a hatalomról is. Azonban mindenféle furfanggal, hosszú küzdelmek árán megfordíthatjuk a teremtés irányát, előjelét úgy, hogy attól kezdve szenvedést, fájdalmat, harcokat és betegséget teremtsünk.

A spirituális út egyik lényeges állomása, hogy pillanatra abbahagyjuk a telitalpas pedálnyomást, felismerjük, hogy igaz ugyan a száguldás, de baromira lejtőn suhanunk lefelé. És átvegyük az irányítást, lassítsuk a biciklit, majd megállítsuk, megforduljunk, nagy levegőt vegyünk, és elkezdjünk tekerni felfelé, ahonnan indultunk. Ahova tartozunk.

A nagy titok – ami azért maradhat titok, mert annyira magától értetődő – hogy minden pillanatban, minden gondolatunkkal teremtünk. Magokat szórunk magunk elé (nem tudom nem észrevenni a Teremtés nyelvének csodáját: a mi magunk szóródik mi magunk elé), melyekből kinő életünk erdeje. Az elvetett magok határozzák meg, hogy pipacsos réten táncolunk át, vagy tüskés bozóton szenvedünk előre a halálkapu megváltásáig. Nincs pardon.

A tudatos élet annyit jelent, hogy nem hagyom, hogy a gondolataim áthatolhatatlan rengeteget, fojtó-szorító sűrűséget tenyésszenek elém. Nem hagyom, mert én vagyok életem ura. Magam választom meg gondolataim irányát, fókuszát, ezáltal átminősülök karmikus kertépítővé. Befejezem az önsorsrontást, mert tudom: ugyanannyi erőmbe kerül elvetni a szívatós magot, mint a ragyogásost és vidámosat. És ha ezt sikerült teljes egészében átéreznem, többé nem vetek karmolós, kampóstüskés növényt.

The Region near Antares

Nem ragozom tovább. Hiszen értitek, eddig szimpla.

Igen ám, de mi van akkor, ha valaki úgy dönt, hogy a spiritualitással mint hivatással kíván foglalkozni? Ha felvállalja, hogy segíti azon a társait, akik még nem addig, vagy nem úgy jutottak el a felismerésekben, ahogy ő?

Akkor, Kedveseim, nem csak azokért válunk felelőssé, akiket megszelídítettünk, de felelőssé válunk minden olyan gondolat-magocskáért, amelyet immár nem csak a mi, hanem a mások erdejében vetünk.

Ugyanis amikor valaki hozzánk fordul iránymutatásért vagy tanácsért, megnyitja elméjét, kitárja szívét. Nem önmagában a mi szavunk számít az ő életében. A belénk vetett bizalom és hit, ami igazzá teszi, amit mondunk. A társunk által ránk ruházott „hatalom” az, ami megöntözi és életre segíti szavaink elvetett magját. És ez nem csupán felelősség, hanem kétélű penge, hártyavékony kristálypohár, paraszthajszálon függő sárkányfog. Nekünk is.

Általában akkor kérnek az emberek segítséget, amikor elég nagy a baj. Amikor nyakig ér a mocsár. Ilyenkor nyilván nem azzal segítjük, ha rámutatunk életének alacsony szintjeire, mert azokat egyedül is látja, tudja, tapasztalja, ezért ül velünk szemben. Nem azzal segítünk, ha – az erdős hasonlatnál maradva – bekötjük a szemét és le is oltjuk a lámpását.

Azzal visszük előre, ha megmutatjuk, merre van a felfelé. Ha gyengéden a Nap felé fordítjuk arcát. Ha felhívjuk a figyelmét a Benne táncoló energetika magas(abb) szintjeire. Ha mesélünk a bolygói mögött ragyogó csillagképek erkölcsi üzenetéről, ha megértetjük vele, hogy szükségtelen a félelem.

Segítőként azt tessék szívbe vésni és nagyon jól megérteni, hogy a kimondott szó elültetett mag. Elültetett, öntözött, lótrágyával kezelt, termékenység-varázslatokkal megbűvölt, szupertermékeny magocska. Minden, amit társunknak mondunk az ő érzékeny, fogékony, befolyásolható állapotában, amelyben velünk szemben ül, minden termékeny talajra hullik és extra gyorsan szárba szökken. Minden.

Ezért hát felelősek vagyunk azért, hogy ne riogassuk, ne alázzuk meg, ne zúzzuk porrá amúgy is romos (ön)bizalmát, hitét, reménységét. A mi felelősségünk és csodálatos lehetőségünk a teljesség, a Fény magjait elültetni a hozzánk forduló lelkében azért, hogy önmagára ébredhessen. Nem azért, mert mi olyan nagyszerűek vagyunk, vagy varázslók vagy boszorkányok.
Nem.
Hanem azért, mert az az Isten-szikra, aki megtisztel minket bizalmával, aki bennünk látja lelki békéje, sorsának jobbra fordulása letéteményesét, pontosan ugyanolyan ragyogó fényesség, mint mi. A segítői küldetés, lehetőség, hivatás ilyenkor az, hogy féltőn, óvón vigyázzunk Társunkra. Beburkoljuk szeretetünkkel, amíg rá nem ébred, hogy Neki is kifogyhatatlan forrása van. Pajzsul állunk közé és világa közé abban a néhány órában, osztozunk sorsán és alázattal, figyelmes vigyázatossággal nyúlunk élete csodájához. Az alázat itt azt (is) jelenti, hogy cseppet sem mi vagyunk fontosak. Nem az számít, hogy nekünk legyen igazunk, hanem hogy Neki legyen szebb az élete. Hogy vigyázzunk Rá, szeressük őt, önmaga helyett is ideig-óráig, amíg rá nem nyílik a szeme saját csodájára.

Minden percben, amíg ezzel a varázslattal dolgozunk, jatagánnal borotválunk lufit és csak az érzéseinkre hagyatkozhatunk. Fizikai szemünk behunyva, a lelkünkkel érezzük társunk lelkét. Annyiszor hívjuk vissza, ahányszor szükséges, és nem állunk fel mondat közben, ha letelt az egy óra. A másik ember, Kedveseim, szentség. Tiszta csoda, fényességes, áldott varázslat. Amíg nyitott szívvel, sérülékenyen ül velünk szemben, semmi a világon nem fontosabb, mint Ő.

131209_Tejut

Nem az a feladatunk, hogy a mindentudó szibilla szerepében tetszelegjünk, hogy önmagunk felmagasztalása által töppesszük apróra, így, hozzá képest érezve magunkat erősnek, nagynak és fontosnak. Hanem ellenkezőleg. Hogy rávezessük, hogyan tud saját erejéből, saját isteni önvalójára ébredéssel rendet tenni életében, virágos mezővé változtatni félelmetes, rettentő dzsungelét. Kell, hogy tudja, tapasztalja, hogy képes erre. Kell, hogy tapasztalja, hogy nem akarattalan báb, hanem Isten szent tüzét hordozó csodálatos létező.

A Segítő feladata nem az, hogy megoldja a hozzá forduló életét. Sőt, ez szigorúan tilos. Az ő feladata a térkép értelmezése, és ami mindennél fontosabb: hogy segítsen felfedezni a vendégében (társában) rejlő végtelen csodát, a csillagok ragyogó gyémántfényét.

És Tőletek, Kedves Keresők… Tőletek azt kérem, hogy a szívetekkel válasszatok asztrológust, asztrozófust, látót, kártyavetőt, jóst, boszorkányt, mágust, sárkányt, táltost vagy adeptust… És ha úgy érzitek, hogy a helyzet bármilyen szempontból nem méltó… Nos, akkor kedves mosollyal, ám haladéktalanul álljatok fel attól az asztaltól, és távozzatok olyan gyorsan és olyan messze, amennyire lehet. Persze csak ha gondoljátok. A tapasztalás mindenhogy a Tiétek.