Oldal kiválasztása

Az elemzések és egyéb konzultációs alkalmak visszatérő csemegéje a „mi az életfeladatom?” című kérdéskör. Persze zsákutca ez is, mint a „kit válasszak?”, mert az asztrozófus nem valamiféle senior pályaválasztási tanácsadó. Hát honnan a rétigerle tojásából tudjam én, hogy a velem szemben ülő embercsoda milyen hivatást írt magának, amikor szőtte földi utazásának álmait?! Az asztrozófus rálát energetikára, működési módokra, lelki alkatra, gondolkodásmódra. De nem tud – én legalábbis biztos nem – megnevezni egy konkrét foglalkozást. Nem tudom azt mondani (jól van, inkább csak a saját nevemben beszélek mostantól, mert hátha akad szakember, aki ezt is megmondja…), hogy „Istvánka, kedves bogaram, Te kohásznak születtél; Boróka, csillagom, Te meg fűzsuháng kunkorítónak”.

Amikor életfeladatról vagy sorsfeladatról beszélünk, az nem szakmai ötletadást jelent, hanem az életünk homlokterében ragyogó vezérlő elvnek megismerését. Azt a képességet, tulajdonságot vagy dolgot, amihez igyekszünk közelíteni, hűek lenni adott inkarnációban, végig. Valamilyenforma megvalósítandó célérték ez, amiben jártasságot szerezhetünk. Célja lehet például egy inkarnációnak a tanítás, vagy a saját élet uralásának megtanulása. Meg hasonlók.

További fontos tudnivaló ezzel kapcsolatban, hogy a készrejelentés ritkán sem értelmezhető a sorsfeladat halmazán. Illetve ha elkészülünk az életfeladattal, azt többnyire testelhagyással jelezzük. Belátom, ennyiben azért felismerhető némi iskolai párhuzam: amikor kész a matek feladat, feltesszük a kezünket, amikor kész az életfeladat, feldobjuk a talpunkat.

Van viszont egy klassz irányjelző, amit általában figyelmen kívül hagyunk, pedig – sajátbeszélgetéses mintagyűjtés tapasztalataiból kiindulva úgy találom – erre sokkal több kincset találhatunk, mint a mindenféle ezospiri ommogásos rituálékban.

Kép: alphacoders.com

Kép: alphacoders.com

Nevezetesen: nézzük meg, mi volt az, amiért apró gyermekként szerelmetesen tudtunk rajongani. Amiről a legszívesebben hallgattuk a meséket, vagy amit mindig játszottunk.

Nem feltétlenül jó válasz a „nekem nem volt ilyen”. Eddig akárhányszor ezt a falat megkapargattuk valakinél, a vakolat alól mindig előugrott a freskó(részlet). Csak talán a gyermekkori álmodás annyira nem passzolt bele a családi és társadalmi realitásokba, hogy már az is jó mélyre ásódott, hogy egyáltalán volt ilyen valami. Arra meg szinte lehetetlen emlékezni, hogy mi volt az.

Kifogásként felmerül, hogy egy kisgyermek egyáltalán nem biztos, hogy találkozhat azzal, ami később a hivatása lesz. Erre – szintén csak eddigi tapasztalataim alapján – azt tudom felelni, hogy a kisgyermek jó okkal születik éppen oda, ahova születik. Születésének helye és gyermekkori környezete magában hordozza teljes életmeséjének kibontását. Ahogy a növényt a mag.

Nem mondom, hogy a számítógépzseni háromévesen computert épít. De egész biztos, hogy csillogó szemmel, tengermély áhítattal fogja nézni a ketyeréket, és ha apu valami ilyesmivel foglalatoskodik, a világ összes csokijával és mesekönyvével sem lehet elvonszolni a területről. Vagy aki írásra adja a fejét: talán nem ismeri még a betűvetést, de már aprólékos, szeretetteli alapossággal megy neki minden fehér papírnak, és mindennel ír – még azzal is, amivel nem lehet. Faággal homokba, szénnel házfalra, ujjacskájával kinyújtott tésztába.

A példák sora végtelen. Ezzel kapcsolatban két dolgunk van (ahelyett, hogy a saját és gyermekünk sorsfeladatáról faggatjuk az asztrológiai szakmunkást). Az egyik, hogy alaposan és részletekbe menően feltárjuk saját gyermekkorunk szerelmeit, és nem fogadjuk el tudatunktól a „nem emlékszem”-et válaszként. Ha nem emlékszünk, akkor segítő angyalokat hívunk, hogy segítsenek emlékezni. Addig csavarjuk, míg a tudattalan tartomány labirintusának közepén ülő banya kilencedik szoknyája legkisebb ránca mögül ki nem kandikál az emlékfarkinca. Akkor azt megragadjuk sebesen, és kitartó munkával felgombolyítjuk az egész fonalat.

Csak az első lépés (tűnik) nehéz(nek). Ebben a munkában is érvényes, hogy szellemi vezetőink és a másik világ támogató entitásai alig várják, hogy kezdjünk végre magunkkal valamit, és ha mi elindulunk, ők legalább félútig elénk jönnek.

A másik dolgunk, hogy csendes megfigyelőként szemléljük a környezetünkben lévő gyermekeket. Nem irányítjuk őket, nem befolyásoljuk, nem határozzuk meg, mit kellene játszaniuk. Csak figyelünk. Annyit tehetünk, hogy helyzetbe hozzuk az aprónépet: lehetőséget adunk nekik, hogy találkozzanak minél többféle dologgal. Ez azért is jó, hogy lássák: a teremtett világ nem monochrome.

Aztán nem mondunk semmit a fogékony füleknek. Nem mondjuk (még véletlenül sem!), amikor tévedésből megnyal egy fonendoszkópot, hogy „mindig tudtam, hogy nagy gyógyító leszel”. Hanem csendben maradunk, és ha kell, várunk, akár éveket. Egyszerűen megőrizzük kedves emlékként, mi volt az, amivel órákat el tudott molyolni, miközben a külvilág látnivalóan megszűnt számára létezni. Esetleg nagyobbacska korában beszélünk róla egymással. Hogy aztán, amikor kell, a program egyszerűen aktiválódhasson.

Vannak esetek, amikor a gyermekkorban bekapcsolt billenőkapcsolót többé az életben sem tudja semmi visszakapcsolni, mert a pöttöm annyira rákattan már egyévesen a kukacokra, hogy egyenes útja van a biológia szakig. De van olyan is, hogy az ember picit irányt téveszt. Ilyenkor felbecsülhetetlen értékű segítség lehet egy-egy gyermekkori emlékkép fafaragásról, közös gombagyűjtésről, kézimunkázásról, sütés-főzésről. Sokkal fontosabb, mint a Felsőoktatási felvételi tájékoztató, vagy a nagy pályaválasztási körverseny.

Sem sorsfeladatunk, sem hivatásunk nincs pszichológiai témájú könyvekben, vagy TEÁOR listákban felsorolva. Helyesebben talán fel van ott sorolva, de nem valószínű, hogy ott ismerünk rá.

Ezeket a nekünk szánt minőségeket lelkünk könyve tartalmazza kétszer aláhúzva, élénkszínű betűkkel. Valamint gyermekkori emlékeink. A gyermekek még nagyon közel vannak a Fényhez. Sokkal többet tudnak, mint az „okos felnőttek”. Egyetértek azokkal, akik szerint inkább mi tanulhatnánk tőlük.

Itt is érvényes, hogy mindent hoztunk magunkkal, ami ehhez az életünkhöz kell. Itt az ideje észrevenni, emlékezni.

Pálcák a kézben, áldás az úton.