fbpx

Blog

Hádész asszonya

Tavaszt érzek két nap óta, nem gyengén. Miután pedig a holnapi nap lényege elég egyértelmű (gondoskodni vágyunk, lelkünkből alkotni, érzelmesek leszünk és meg fog jelenni valamilyen vonatkozásban az édesanyával – vagy anyasággal – kapcsolatos dolgunk is), arra gondoltam, írok a Tavaszról, de úgy, ahogyan ritkán kerül elő. Ezen kívül egy minapi, csodálatosan érdekes elemzés alkalmával (minden konzultáció csodálatosan érdekes) felbukkant ez a téma és nagyon megörültem neki.

Arról került szó, hogy a hagyományos asztrológia olyasmiket szokott állítani, hogy vannak bizonyos „ártó” és „szerencsétlen” bolygók. És hogy a Plútót egyértelműen az alvilággal, a bennünk élő gonosszal azonosítja ez a furcsa eszmei áramlat. A Plútó értelmezése mostanában azért különösen aktuális, mert még évekig van egy állandó fényszögkapcsolata az égen, ezen kívül most jó hosszú ideje együtt áll a Vénusszal (aki a szerelem, testi élvezetek, szépség és művészetek princípiuma, gyakorta ábrázolják gyönyörű, fiatal nő képében). No, ilyenkor jönnek a jobbnál jobb agyszülemények alvilági szerelmekről, perverziókról, alantas vágyak kiéléséről.

Félve jelzem, hogy a következőkben nem (sem) ilyenekről szól a történet. Hanem ehelyett megkíséreljük a méltatlanul megítélt és az emberi szűklátókörűség és manipulatív logika által meghurcolt Plútó becsületén esett csorbát kiköszörülni. (A másik kedvenc bűnbak a Szaturnusz, Vele majd máskor foglalkozunk behatóan.)

140211Plútó a görög mitológiában Hádész, az alvilág ura. Eddig még stimmelhetne is akár a mese, hiszen az alvilágban mindenféle bűnös, gonosz, csúúúúnya dolgok vannak (jó mélyen elrejtve a felszín alá). De nézzük meg, mi történik, ha nem a mendemondákra figyelünk, hanem a tettekre!

Történik ugyanis, hogy egy gyönyörű, napfényes délelőttön Perszephoné (a Tavasz istennője) édesanyjával, Démétér Földanya istennővel sétálgat a Ligében. Miközben éppen sajnálják szegény Hérát, mert a férje válogatás nélkül mindenkivel hetyeg (bár ha nem hetyegne, Perszephoné sem sétálgatna), illetve megbeszélik a trendi bódító főzetek receptjeit, hirtelen megnyílik a föld, előrobban Hádész az ő alvilági otthonából és magával ragadja Perszephonét.

Nem mondom, hogy a leánykérésnek nem léteznek finomabb módozatai. De ha szigorúan a célratörőséget vizsgáljuk, be kell látni, hogy a dolog működik.

Most átugornám azokat a részeket, amikor Démétér keresi a lányát az egész Földön, és teljesen depressziós lesz, amiért nem találja. Röviden összefoglalva, sok kaland után végül abban maradnak az érdekelt felek, hogy Perszephoné az év egy részét édesanyjával, az év másik részét férjével tölti. És hogy ezért vannak az évszakok, mert amikor a Tavasz alászáll az alvilágba, akkor meghal a természet (hiszen az Élet leköltözött a démonok birodalmába), majd a férjnek járó láthatás leteltével asszonyka ismét előbukkan és életre csókolja a tetszhalott élővilágot. És ez azóta is így megy, ebben az esetben a házastársi harmóniát a távkapcsolati jelleg ellenére kényszerül a párocska fenntartani, de azért istenek, hogy oldják meg ezt a helyzetet ügyesen és hatékonyan.

A figyelem zöme Démétér vándorútjára koncentrálódik. És senki nem teszi fel a kérdést, hogy az első év letelte után Perszephoné miért megy vissza önként, minden évben férjéhez. Miért nem keresi fel pl. nagyhatalmú atyját (jaj, szegény Héra!), hogy „apu, léccilécci, ne kelljen mááár, olyan izééé ez az ember, semmi élet nincs benne!”. Ha egy istennő nem akarná a férjét, akkor el tudná intézni, hogy ne kelljen hozzá visszatérnie.

De nem intézi el. Hanem minden ősszel leviszi az Élet fényét az alvilágba, ahhoz az istenhez, akinek hatalmával még az olymposzi lakosok többsége sem mer packázni.

Javaslom, nézzünk egyszer a mese függönye mögé és tegyük fel a kérdést: mit tudhat az Alvilág ura?

Majd tegyük félre a ránk kövült, előrágott gondolati mintákat és válaszoljunk őszintén – önmagunknak.