Blog

Magasztos értetlenség

Indításképpen azonnal elnézést kérek mindazoktól, akiknek a biztosítékait lecsapja az alanti gondolatmenet. Ha ez enyhít a helyzeten, elárulom, hogy első elgondolásban az enyémet is kicsapta. Aztán ahogy szánkázom rajta oda-vissza, egyre logikusabbnak tűnik.

Egy olyan várban kirándultam ma, ami (a budaival ellentétben) nem a besétálásról, hanem a kirohanásról nevezetes. Ahogy ballagásztam a tárlaton és néztem az animációt, hallgattam a virtuális ágyúzást és olvastam a Hadvezér hősies és ádáz küzdelmének leírását, valahol mélyen kigyulladt bennem a „nem stimmel!” lámpa. Köze lehet ehhez annak is, hogy röviden megemlítették Mohácsot, és egy korábbi gondolkodásomból kifolyólag félig megrágatlanul hevert a nyelvem hegyén a tatár dúlás is.

Azon kezdtem merengeni, hogy a hősiesség biztosan (egész biztosan) erény-e. Arra gondolok, amikor életerős, büszke és bátor férfiak egy-egy ideológia zászlaja alatt (védelemben vagy támadásban) feláldozzák életüket. És hogy ez egészen biztosan rendben van-e így. Ismertek: átdolgoztam magamban a saját istenfogalmamat, és ha az általános istenképen még át is lehetne tolni ezt az ötletet, hát az általam ismert szeretetistenhez akkor se nem passzol ez a gyakorlat sehogyan.

Régebben úgy tartottuk, hogy a Zanyaszentegyház és a kereszténység védelmében (ismerős?) szükséges megóvni hazánkat a török hordától (érdekes, hogy ennek a hordának páratlanul szervezett volt az ellátási rendszere egyébként, és a korabeli források szerint (ezt is ma olvastam) a sereget nem tizedelték járványok, ahogy pedig a keresztény seregeket rendszeresen.

Magától értetődő kötelességünk volt régen (de szerintem az lenne még ma is), hogy fiainkat, férjeinket és apáinkat gondolkodás nélkül odadobjuk a háború örökké éhes démonának.

Azt is tartottuk, hogy isten azt próbálja, azt veri, akit nagyon szeret, hisz lám: egyszülött fiát is zavarta fel a keresztre, hogy csak úgy porzott utána a Kálvária Tanösvény.

Újra kérdezem. Biztos, hogy ez nem sántít sehol?

Elvileg én (mint ember) az isten képére teremttettem. Isten maga a saját lelkét fújta belém anno a teremtés hajnalán. Én (mint ember) nem (sem) azt vágom pofán, akit szeretek, hanem azt, akit k.rvára ki nem állhatok. Emberként pedagógiai célzatú pofonokat sem helyezek el (virtuálisan sem) senki olyanra, akit szeretek. Miért olyan magától értetődő az, hogy ha én (mint ember) képes vagyok ilyen irgalmas (?) működésre, akkor a magasságos, szuperintelligens és mindenható isten majd azt fogja szétszívatni és történelmi bikacsökkel a halálba trollkodni, akit szeret? Ez biztos ugyanabban a szócikkben volt, ahol a szépségért meg kell szenvedni. Ugyanúgy nem értem.

Félreértés ne essék: én is szeretem a „magyarnak lenni” katyvaszos méltóságát. Benne vagyok én is a kalapban, benne voltam sokszor így is, úgy is. És most ebben a minőségemben kérdezem: egészen biztos, hogy muszáj ezt, Béláim?

Nézzük meg mán’ eztet ugyanúgy, ahogy az önismereti bogozgatást kezdeni szoktuk!

Tehát adva van nekem egy életút. Ha arról ledöccenek, a Sorsom finoman és kedvesen figyelmeztet. Ha továbbra is arra használom a szabad választás ajándékát, hogy a sorsomtól elfelé megyek, akkor Élet Anya kicsit már karcosabban hozza tudtomra a tényállást. Ha meg még mindig nem vagyok hajlandó a lelkem navigációját követni, akkor megrázzák a sallerfát és vágódom hereráktól szklerózisig, karamboltól rablásig – hogy végre találjak (újra) rá a saját ösvényemre, amit (i) én raktam össze magamnak, és amiért (ii) idejöttem a földi játéktérre.

Biztos, hogy olyan nagyon máshogy van ez nemzeti szinten?

Mi van, ha az összes ’vészek’, amik például bennünket (mint népet) ’hányának’ csupán arra mutató jelek, hogy letértünk sorsunk útjáról? Mi van, ha a magyar is végigröhöghetne minden földi inkarnációt – feltéve, hogy méltóztatik tenni a dolgát, azon dolgát, amit a Láthatatlanban vállalt, ahelyett, hogy teszi a vargabetűket és b@szakodik, felrúgva nagyjából az összes sorsszerződést, amit valaha kötött? Mi van, ha nem is a nagy, önfeláldozó, legjobb esetben is csupán később beváltható, mennyei ígérvényért meghaló hazafiak a valódi hősök? Mi van, ha a veszedelem meg se jelent volna a határainkon (se), ha tesszük a dolgunkat rendesen? Mi van, ha tatár, török, Trianon és a többiek mind csak a rendszer beépített korrekciós panelei?

Valahol értem, hogy szükségünk volt véres századokra, brutális tapasztalatokra. Értem azt is, hogy a handzsárral való hasfelmetszést felváltotta az elegáns, steril gyilkosságok kora. És valószínűleg ez is rendben van a maga módján. A kérdés csak az, vajon nem ülünk-e fordítva a lovon, és tényleg azok-e az igazi hősök, akikre ma akként tekint a történelem (és a jelenkor).

Nem csak olyan híres példákra gondolok, mint az István-Koppány párharc. Hanem sokkal hétköznapibbakra. Például hogy mi lett a „kereszténység” és a „Haza” védelmében (önként) meghalt emberek asszonyaival, árváival. Hogy valóban azzal használtak-e legtöbbet a Magyar Pantheon hősei, hogy életüket áldozták (tehát meghaltak, tehát kivonták magukat a forgalomból), vagy esetleg lehetett volna egyéb változat is? Amely változatokban esetleg a kereszténységnek nem lenne annyi köszönnivalója a vitézeinknek, ezzel szemben kevesebb ember (török, magyar, tatár, mindenféle) lelte volna véres és fájdalmas halálát. Amelyben elég tágas lett volna Európa és Ázsia mind a kb. húszmillió embernek, aki ide-oda szuszogott rajta, és korábban felül lehetett (kellett) volna vizsgálni a keresztény Európa véres, öncsonkító, emberellenes filozófiáját és lecserélni azt egy több ember által fogyasztható, életigenlő másegyébre.

És akkor a lemészárolt boszorkányokról és az Inkvizíció áldásos (piha!) tevékenységéről most nem is beszéltem. Vajon hogyan hangoznának ma a hősénekeink, ha csendben tesszük a dolgunkat? Csendben, csak úgy, ahogy vállaltuk.

Örökké az cseng a fülemben, amit tanítóimtól hallottam: a MAG népének az a dolga, hogy gyógyítson és tanítson. Vajon a büszke hősök élete ezek közül melyikre példa?

Nem tudom. Csak kérdezem.