fbpx

Blog

Megbocsátás-csapda

Kép: Pinterest

A spiritualitásban a rengetegnél is többször tolják az arcunkba, hogy bocsássunk meg, mindennek ez az alapja. A keresztyén imákban is visszatérő kódszó a megbocsátás. Könyörgünk bocsánatért, sőt, egy helyen épp azt kérjük az Atyától, hogy úgy bocsásson meg nekünk, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Vagyis sehogy.

A napokban olvastam erről egy jó gondolatot, melynek kapcsán úgy döntöttem, megosztom veletek a tapasztalataimat.

Az ezospiri szleng sokszor hangoztatja (kábé kétezer éve), hogy bocsáss meg az ellened vétkezőknek (amit meg ki dönt el?), és ezzel egy csapásra megoldódik minden gondod, jámbor leszel és jó keresztény. Ezzel egy problémám van. Hogy ugyanis soha, semmikor, egyetlen egyszer sem sikerült megbocsátanom, amikor aktív cselekvésként próbálkoztam ezzel.
Túl vagyok számos meditáción, elhatározáson, hogy akkor most leülök és baromira megbocsátok. Egyszerűen leülök, és elhatározom, hogy az árulási és haraglistámon lévő embereknek megbocsátok. Mert így döntöttem. Tehát hogy leülök és megbocsátok. Nincs a szorító érzés, nem sírok, nem érzem magam elár(v)ult kisgyermeknek, nem megyek össze háromévesbe, hanem megbocsátok. A harag eltűnik, a helyét átveszi a megbocsátás mennyei békéje (ami meg milyen???).

És tudjátok, mi történt? Lóf@sz se.

Sok év és rengeteg balul sikerült spiricsapdába sétálás után rá kellett jönnöm, hogy a megbocsátás a legkevésbé sem aktív kategória. Hanem magától, passzívan, automatikusan történik, amikor megtettük a hozzá vezető utat.
A megbocsátást aktív spirituális útként feltüntetni tehát – véleményem szerint – fekete mágia. Spirituális csapda.

Hirdetjük a megbocsátások (és elengedések) szükségességét, közben igyekszünk elkendőzni, tagadni, hasítani a történéseket, amiket (amik miatt) meg kellene bocsátanunk. Boldog gyermekkort, harmonikus (vagy éppen elég jó) házasságot hazudunk. Csak hát tudjátok… ha nem ismerem el az esemény létezését, akkor hogyan tudnám megbocsátani mindazt, ami történt?

Elmondom, nálam hogyan zajlott a folyamat.

Bármely megbocsátás-csomagomat vizsgálom, minden esetben a következő volt a sablon:
1. Felismerem, hogy szorít a cipő.
2. Elismerem, hogy létezik a probléma. (Szembenézés fázisa)
3. HARAGMUNKA (Ebben a fázisban nem akarok rögtön megbocsátani, hanem valóságosan átélem azt a haragot – vagy dacot, csalódottságot, kisemmizettséget, elárultság fájdalmát, akármit -, amit az adott helyzet kiváltott. Szépítés nélkül, az agresszor felmentése nélkül. Kibúvó keresése nélkül.)
A haragmunka az egésznek a kulcsa.
Amikor az érzelmeket megéltem (tehát felszínre hoztam, tehát megszűnt az elfojtás), akkor kezdődhet a következő fázis, a
4. MEGÉRTÉS.
Megértésben oldódik a karma. Az érzelmek megélése következtében esélyem nyílik rálátni az eseményre, megérteni az odavezető utat és választásokat, és elfogadni, ami történt. A megértés ad lehetőséget arra, hogy lássam a másik ember mozgatórugóit, gyengeségeit, elakadásait.
Sokszor ez rengeteg idő.
És ezt követően MAGÁTÓL, AUTOMATIKUSAN virágzik ki a lelkemben a megbocsátás. Nálam ez nem csillagszórós durrogás, inkább először egy érzéshiány. A harag hiánya. A fájdalom hiánya.
Megpiszkálom a seb helyét, és már nem érzékeny.
Értem a helyzetet, és észreveszem, hogy eltűnt a harag, a fájdalom. Ám ehhez először el kell ismernem, hogy létezett, és meg kell élnem kendőzetlenül, szabadon, ítélet nélkül.
És akkor a megbocsátás történik. Még az igeforma sem helyes. Hiszen nem én bocsátok meg, hanem a szituáció megbocsátódik – az érzelmi munka következtében, amit végeztem.

Ezért, Feleim, azt javaslom szeretettel, hogy hagyjátok a fenébe a megbocsátás gyakorlatait, és az aktív elengedést. Inkább – akár brahiból, kalandból – induljatok a megértés és feldolgozás felé, és teszteljétek, mi történik.

Végül is… mit veszíthetünk ezzel?

Pálcák a kézben, áldás az úton.