fbpx

Blog

MOGY meseszirmok – VII.

MOGY meseszirmok – VII.

 

Mesélek Nektek egy napról, tíz és fél óráról. Meseszirmokat dobok a szélbe, Rajtatok múlik, melyikért nyújtjátok ki a kezeteket.

 

 

VII. szirom

Az ember, aki lovakat árverez, piszkálja a kíváncsiságom. Semmit nem tudok róla, nem ismerem személyesen, bajban lennék, ha valaki a kedvenc színéről kérdezne. Annyit tudok, hogy kiveszőben lévő magyar állatfajtákat tart, huculok tenyésztésével foglalkozik. Az ember azt hinné, ez pénzügyileg is jó irány, a Kormány támogatja a lovas életet Magyarországon (volt kampány-sorozat is a lovakról, a magyar lovas nemzet meg minden, és mostanra már szabad az erdőben is lovagolni), a lótenyésztő még a rostélyost is tejszínhabbal eszi. Ehhez képest azt hallom, hogy hucul csikót nem nagyon veszegetnek az emberek, és egy rossz nyár, egy árvíz elég ahhoz, hogy a válogatott állatokból álló ménes létét veszély fenyegesse. A magyar összefogás fesztiválján három napon árvereznek csitkókat. Azért, hogy egy eladott állat árából egy másik kihúzhassa jövő tavaszig.

Nem mintha a gazda ne próbált volna más megoldást. Kísérletezett pályázattal, hitelkérelemmel. Csak hát az van, hogy arrafelé is vannak uralkodó szelek, a viharok magasan születnek, mégis elfújják az alant gyújtott tüzeket. Nincs áthidaló pénz, nincs lélegzet. Gyors segítség kellene, vásárlók kellenének, akik hazavinnének, szeretnének egy-egy csikót. Ilyen ember azonban kevés van. Az első két napon konkrétan egy sem akadt. A harmadik nap hírei szomorítóan méltatlanok.

Ilyen is van a nagy magyar sikertörténetek között. Akad olyan ember, aki nehezen kér, nem panaszkodik. Aki a saját dolgával törődik, a saját álmai után jár, néha mégis meg kell torpannia. Nem segélyért kuncsorog, nem élősködik az adófizetők pénzén, nem akart bundával bélelt pályázati pénzeket, amelyekre sehogy nem lenne jussa. Tisztességes megélhetést remél egy olyan tevékenységből, amelyet helyettünk végez. Igen, Kedves Városlakó Barátom, helyetted is. Mert Te a panelben ha akarnál, se tudnál lovat tartani, aztán majd mesélhetnél a gyerekednek a huculról is, meg a rackáról is, ahogy a székely lóról mostanság. Mert székely lovat mutatni már nem tudsz, bárhogy akarsz (tudod egyáltalán, milyen volt?), de hucul és magyar szürke és racka és kendermagos és mangalica még akad mutatóba. Aztán majd egyre kevesebb.

Jó volt nagyon, hogy sok szép előadást hallhattunk a magyar vidékről, a magyar megmaradásnak a vidék kezébe letett zálogáról. Lassacskán (ez csak irodalmi fordulat, mert igazából villámgyorsan) el kellene kezdenünk megosztanunk a felelősséget. Ki ahogy tudja. Van, aki beleáll a munka fizikai részébe. Kellene legyen, aki felajánlja minden negyedik doboz cigaretta, minden harmadik tábla csoki árát erre a célra. Azért, mert így nagyon olcsón megnyugtathatjuk a lelkiismeretünket, hogy mi is tettünk valamit saját jövőnkért. Most szólok: vannak, akik vállalják helyettünk az értékmentést, a hagyományőrzést, a fizikai munkát. Nem a mi kezünket csípi kékre a hideg, amikor télen is itatunk, télen is etetünk, télen is almozzuk az állatot. Nem a mi fejünk fő, ha nincs kaszálható legelő. Nem nekünk fáj, ha lefekszik az egyik tenyészkancánk és nem kel fel többet. Más vállalja, más csinálja helyettünk. Sőt, nem elég, hogy vállalják, tanítani is hajlandók, szívesen elmondják, hogyan működik ez a világ, hogy nekünk már ne kelljen különböző falakon szétverni a fejünket. Szívesen elmondanák… csak legyen, akit érdekel, akinek még számít…