fbpx

Blog

Székely Júlia

Kopott, fénytelen város Csíkszereda. A málló, elhagyatottnak tűnő régi román panelblokkok elhitetik az emberrel, hogy nincs a Somlyó lábánál semmi érdekes, semmi élet, semmi érték. A járdák állapota a legtöbb helyen katasztrófa, a modern városépítészet dúlását talán ha egy utca élte túl. Egy utca, és a Mikó-vár. Minden csupa szöglet, csupa él, raszterbirodalom, kockakirályság. A Csíki-medence lágy, ölelő hajlataival, a környező hegyek óvó hullámzásával sikító ellentétben áll ez a sok szürke kocka. A város hangulata lélekölő ahogy van: a székelységet nem nagyon kérdezték, amikor rátoszták a nagy román fejlődést. Kész, vége, harangoztak.

De azért van úgy némelykor, hogy az ember mégis bemegy a városba, mert ott a piac, ott a kenyérbolt. A piac mellett árulják az életszép tarka virágokat. És amikor az ember füle először megfürdik a székely beszédben, nagyjából lehet tudni, kinek lesz ez a vidék egy a sok kipipált desztináció közül, és ki az, aki egész életére rabul esik, fogva marad.

A székely férfi sarkosan beszél, egyenesen, furfangosan, tisztán, kicsit élesen. A székely lányok és asszonyok azonban olyan dallamosan és lágyan hangsúlyoznak, hogy a legegyszerűbb kérdés is éneklésnek hat. Ezüstcsengők csilingelnek a székely nők beszédében. Fel nem fogható, örök csoda nekem, ahogy ugyanazokat a fordulatokat, ugyanazt a nyelvet férfi és nő ennyire különbözően beszéli. És bár az átlagos szeredai lakos (van-e ilyen egyáltalán?) naprakész a magyarországi kereskedelmi adók műsorából, szegényes és egyáltalán nem reprezentatív társadalmi mintám alapján megkockáztatom leírni: még mindig sokkal érzékenyebb, sokkal közelebb jár a régi bölcsességhez, mint a magyarországi városlakó (természetesen tisztelet a kivételnek, az olvasóra pedig soha semmi nem vonatkozik, kizárólag a szép dolgok, bla-bla-bla…).

Csíkszereda városnapokat is rendez, ilyenkor van a pityókafesztivál, és minden este adódik valamilyen program a Taps-téren (aminek nyilván van valami hivatalos neve, de én csak így ismerem és biztos nem állok neki előkurkászni az anyakönyvi adatait). Képzeljetek el egy bántóan nagy teret, körbeépítve szocreál hivatali épületekkel, nagyítsátok fel négyszeresére, és körülbelül meglesz a helyszín. Első este Péter Szabó Szilvia koncertje szórakoztat (hagyjuk!), szombat estére pedig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest harangozza a prospektus, mégpedig a „Júlia, szép leány” című előadással. Értelemszerűen mindjárt hozzákezdek a bujdosáshoz meg minden, de azelőtt nem ismertem Nyírőnek ezt a művét. Most meg már, hogy láttam az előadást, nem is érdekel, mert nem hiszem, hogy többet tudna jelenteni akármilyen vonatkozásban, mint az elénk táncolt szűk óra.

Kezdeném azzal, hogy a magyar néptánc (tetszik, nem tetszik) kozmikus minőségeket jelenít meg, ősi jelképrendszert hordoz. A mozdulatok, a testtartás, a táncban megjelenő irányok és erővonalak letisztultak, praktikusak, nincs egy felesleges fodor, egyetlen kisujjmozdulat, mint ahogy az öncélú cicoma is teljesen hiányzik. Beszédes adalék a precizitásról: amikor a színpadon húsz csizma dobban, az is egynek hangzik. A hajba kötött pántlikák ugyanakkor, ugyanott lebbennek, egységük az a gyakorolhatatlan összhang, ami gyakran jellemzi a
(fél-)transzban táncolt táncokat, vagy legmagasabb szintű zenei improvizációkat, és amely kevéskor sem érhető el pusztán technikai tudás fejlesztése által. Szubjektíven úgy tudnám ezt legjobban érzékeltetni, hogy a táncosok egytől egyig átengedik testüket egy magasabb tudatossággal rendelkező EGY akaratának, aki saját mértéke és ritmikája szerint, atom-pontosan vezeti a táncot. Mással magyarázni ezt a jelenséget nem áll módomban.

A ballada nem nagy szám: egy fiú és egy lány egymásba szeret, a fiút a családja máshoz akarja kényszeríteni, a konfliktus feloldásába beleszól a háború. A legényt lelövik a fronton, szerelmese belehal a bánatba, majd együtt felmennek a Mennybe.

No igen.

A történetben eleinte rengeteg humor játszik, megjelennek a cigány táncok, a háborúban az orosz ellenség elragadóan finom jelzésként tűnik fel (olyan finom jelzésként, hogy csak később fejtem meg), gyönyörűség nézni a táncot, hallgatni a népzenét. A jeges víz nagyjából a legény halálával kezd a nyakamba ömleni, és zubog serényen az előadás végéig. Kezdetnek szolidan indít a kép egyetlen darab tárogatóval, aki a holttest fölött elsírja a valódi székely himnuszt, a székelyek imáját (az „Ó, én édes jó Istenem” kezdetűt, amiről mondják, hogy Bartók írta, az egyetlen picurka bökkenő, hogy a székelyek egy hangyafülnyivel régebben éneklik), majd folytatódik a lelki mángorlás: a halott fiút hazaviszik a faluba, ahol a menyasszonya vár rá, patyolatfehér öltözetben. Nem, még véletlenül sem feketében (puhány tápos asszonynál zokogás bekapcs). Rendben, ezt még magyarázhatom azzal, hogy esküvőre készült, csak apró malőr folytán halva érkezett a vőlegény. De ami ezt követően történik, az nem számítható előre. Merthogy leültetik a halott fiút és (az eddigre már feltehetően szintén halott) lányt egymásnak háttal, majd jönnek az ütőgardonok, szépecskén kaput formáznak, és a fiú meg a leány lelke ezen a gardonkapun, a hangszerek hangjától kísérve távozik a másik létsíkra. Az már csak halvány széljegyzet, hogy mely irányba forognak közben, és hogy az utolsó jelenetben napjaink viseletében táncol egynémely fiatal, és az időközben szintén „meghalt” falubeliek újraszületnek, és az előadás végén mind együtt táncolnak észvesztős energiát robbantva szét a téren. Nem hiába a másodpercekre húzó döbbent némaságot követő taps-orkán.

Az, hogy milyen vörösre zokogtam a szemem és milyen tülökre az orrom, nyilvánvalóan saját magánügyem. Azon azonban talán érdemes úgy általában elgondolkodni, hogy a rendezők és egyben táncosok (álljon itt nevük a legnagyobb elismerés mellett: Kelemen Szilveszter, Kósa Gabriella, Böjte Róbert) minden teketória nélkül, fekete-fehéren és szájbarágósan kitették a csíkszeredai nagyszínpadra, 2013-ban azt a csodát, amit táltos-hitként (vagy sámánizmusként) kezdünk mostanában így-úgy újra felfedezni. Ennek a gondolatnak megtámogatására írom, hogy – aki nem ismerné – az ütőgardon elvileg egy vonós hangszer, nagyjából egy elnagyolt brácsához tudnám hasonlítani az alakját, azonban a székelyek nem húzogatják rajta a vonót, mint más unalmas népek, hanem ütik a hangszert. Bizony. És így a megtévesztésig olyan hangot adnak ki ezzel a furfanggal, mint egy sámándobbal. Na, hoppá! És mit tud a sámán dobja? Átkíséri a lelkeket evilágból a másik oldalra. (És hogy velem mostanában mindig ezek a dobok jönnek szembe…) Ehhez még: a lélekfejlődést spirális mozgással írják le nálamnál ezerszer bölcsebb források, amely spirálmozgás megjelenik a táncban mind fölfelé a „mennybemenetelkor”, mind lefelé, az újraszületéskor. És ha ezt csak beképzeltem, akkor miért formálnak a gardonok kaput, és miért vannak a halottak habfehérben, és hol a fekete gyászruha?

Amikor újra szóhoz jutottam, megkérdeztem Férjet, hogy csak én magyarázom ezt a mesét az előadásba, vagy tényleg benne is volt, és ha benne volt, hogyan lehet, hogy az egész téren senkit nem viselt úgy meg, mint engem, Férj csak annyit mondott: „ne felejtsd el, hogy Székelyföldön vagy. Itt ezek a dolgok mindenkinek természetesek, kár is róla többet beszélni.”

Ilyen egyszerű ez.

Még nem tudom pontosan, hol lakik az Igazság, abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy a Mágikus Bölcsességnek van egy faháza Székelyföldön.