Oldal kiválasztása

Nem csengett le teljesen bennem a Paradigmaváltó elvonulás, egyes élmények után még mindig kicsit hüppögök.

EGYütt

Klasszikusan vagyok magányos farkas a munkában, a szó hagyományos értelmében. A mostani időszak engem intenzíven tanít arra, hogy lehet könnyű is, tápláló is az együttműködés. Hogy létezik valódi mellérendelés, kiegészülés. Amikor nem nekem kell megmondani és nem is akarják nekem megmondani, hogy mi a teendő, hanem mindenki teszi a dolgát teljes szív- és erőbedobással, és amikor az ösvény végén vagyunk, örömmel nézünk vissza az útra.

Magánemberként szeretem Annát, ez nyilvánvaló. Gondolom, az is, hogy felnézek szakmai tevékenységére. Az összhangunk is jól magyarázható, hiszen ugyanahhoz a forráshoz járunk inni, ugyanazokat a csillagokat ismerjük testvérünkként. Mégis: egy dolog valakit szeretni és tisztelni a tevékenységét, és egy teljesen másik dolog vele együtt dolgozni tudni.

Az elmúlt pár napban belekóstoltam, milyen érzés kötelékben repülni. Ahogy lendületet vettünk pénteken, ahogy felszálltunk és szálltunk teljes erőbedobással, pillanatnyi pihenés nélkül a cél felé. Hol ő törte a kék végtelent és én húzódtam szélárnyékba, hol fordítva. Közben a rejtett harmadik erő, Emese (nagyon nevetek, mert eszembe jutott a Szentlélek) takarította a felhőket az utunkból.

Ami történt, képtelen vagyok szavakba fogni. Ismertek pedig: nem megyek a szomszédba mesélési képességekért. Ráadásul Ikrek Nap-Merkúr együttállás van. És mégis.

Közös-s-ég

Volt egyszer, hol nem volt, de azért valahogy mégiscsak volt egy nagy maréknyi elszánt lélek, akik túlnyomórészt valóságosan odatették magukat azért, hogy felszámolják az életüket gáncsoló kifogásokat és elkezdjenek élni – valahára a boldogság ernyője alatt, jelentsen ez bármit is.

Fotó: Zentai Anna

Ez a tiszta erő, ez az odaszánás segítette végig a munkánkat. A gyakorlatoknál, a táncolásnál, a két tűznél, melyek az utcáról valószínűleg ugyanolyannak tűnhettek, kicsit közelebbről viszont tisztán érezhető volt, hogy teljesen mások.

Az ilyenkor szokásos kacagások és sírások (gyakran egymástól időben el sem válva) jó ismerősök már. A meglepő talán az intenzitás volt. Az a csoporterő, ami ekkora létszámnál már akkora, hogy bennünket is képes volt elragadni.

Ön-SZER-…

Tavaly is és idén is volt monotonitás gyakorlat, ami miatt a résztvevők helyében én már rég elküldtem volna magam Szibériába lóf@szért. Ők pedig elszántan végezték, pedig esett is az eső, sütött is a nap.

Fotó: Zentai Anna

Volt ilyen gyakorlat és olyan. És a legmeglepőbb az volt számomra, hogy senki nem kérdezte meg, hogyan hatnak ezek a dolgok, miért úgy építettük fel a tematikát, ahogy. Mindenki komolyan vette, írt, gondolkodott, beszélgetett, játszott. Mert tudtá(to)k, érezté(te)k, hogy így fogunk jutni valamire. Hogy ez nem az a hely, ahol alibiknek helyük van.

Megható az a bizalom, ami mindezt lehetővé tette.

Mindig megható az a bizalom, amellyel kétség és kérdés nélkül mutatjátok meg nekem (nekünk) életetek legféltettebb titkait, és engeditek, hogy a pince legmélyén szereljünk. Persze, tudjátok, hogy óvatosan nyúlunk minden ilyesmihez. Hogy minden titok biztonságban van. Mégis megható.

Ugyanakkor ez a bizalom elengedhetetlen feltétel.

Ne Agyalj! – Paradigmát is ésszel váltunk!

És nem arról szól mindez, hogy mostantól aztán mindig, vagy éppen május 21-e után soha. Hanem arról szól, hogy ha belecsattanok is a régi vágányba, már látom, hol vagyok, értem, ami történik és sokkal könnyebben tudok korrigálni. Hiszen kaptam alternatívákat, amikkel lecserél(het)tem az önpusztító működéseimet. És ez a lényeg. Megtörtént.

Fotó: Zentai Anna

Mondjuk nekem személy szerint az Uránusz-Vénusz együttállásra ültetett meditációt szorosan követő Skorpió teliholdas tűzrakás meglehetősen beütött, de mire is számítottam?! Várható volt, hogy kemény menetek lesznek.

Sokan el is aludtak napközben is, és este 10 után nem nagyon lehetett zsibongást hallani. Dolgozott a rendszer.

Azt szoktuk mondani, hogy minden dolog kezdete tartalmazza magának a dolognak a teljességét. Ez így is van, nekem azonban ezúttal mégis a zárás volt az, ami meghozta a katarzist.

Privát élmény

Táborzárás, búcsúzás. Rengeteg köszönet, kedvesség. A szeretet kézzelfogható a levegőben.

És akkor történt az az apró malőr a leeresztett hátsó gumimmal. Hiszitek vagy sem: tudom, hogyan kell elfogadni az Élet ajándékait. Tudom, milyen az, amikor körbe vagyok bélelve szeretettel és gondoskodnak rólam. Nagyon sok munkám van mindebben. Ez egy dolog. Viszont itt én épp dolgoztam, és egy ilyen tábor „vezetése” nem az a helyzet, amikor a színtiszta nőiségemet, privát energiáimat ragyogtatom. Ilyenkor én magányos farkas vagyok (lásd fent), jelszavam továbbá, hogy „Rambo egyedül”.

Ehhez képest onnan kezdve, hogy Tündérke jelezte nekem a lapos gumi tényét, egészen odáig, hogy ismét minden tökéletesen funkcionált, meg sem érintettem semmit, aminek a gumihoz, kerékhez bármi köze volt. A két úriember, aki velünk volt, kérés nélkül nekiláttak a probléma megoldásának. Egyetlen kérés, de még erre utaló hangutánzó szó sem hagyta el a számat, mert tudták, mit kell csinálni, ahhoz mi kell, és magától értetődő természetességgel kezelték a helyzetet.

Az Öregbakony Vendégház tündéri háziasszonya saját autóján elvitte a kerekemet az orvoshoz, megvárta a műtétet, majd visszavitte az autóhoz, ahol az előbb említett, józan ésszel fel nem fogható segítő támogatás felszerelte a helyére, dísztárcsa vissza, minden menetkész. Úgy, hogy meg sem kellett érintenem semmit.

Az lett volna a válaszom erre a helyzetre, hogy hívok egy sárga angyalt, hogy oldja meg valahogy a szitut. Helyette másféle Angyalok voltak körülöttem, és egész máshogy oldották meg a szitut. Sokkal jobban. A párnapos instant karmás történet mellé kaptam ajándékba egy óriási csokor törődést, figyelmességet, kedvességet és – le kell írnom, bármilyen pironkodva is teszem – vegytiszta, ragyogó szeretetet, amitől egyrészt oltári zavarban vagyok még most is, másrészt ha eszembe jut ez, még mindig képtelen vagyok értelmes szavakat formálni.

És nézem a képernyőt, mert falsnak érzem a szavakat, nincsen mégsem kívülük egyebem, amivel kifejezzem magam.

Az inverz Napalm

Ott vagyok egy elvonulás végén. Végzem a munkám. Akik résztvevők, kifizették a tábordíjat, megkapták (vagy nem) a szolgáltatást, amiért jöttek.

És ami ezen túl van: na, azért van értelme az egésznek.

Fotó: Zentai Anna

Időről időre (különösen, amikor pihennem kellene) felvetődik bennem, hogy jó-e, fontos-e, kell-e, amit csinálok. (Anna ezzel egészen máshogy van, tudjátok, kizárólag magamról beszélek, mert tudom, hogy ezzel semmilyen másik ember sincs soha így ezen a bolygón – és nem is volt így soha.)

Aztán odajöttök a tábor végén. Állunk egymással szemben. És hallom, hogy „négy év után is”, és látom a tekintet mélyén azt a sokkal többet, azt a mély örvényt, amit ha ki lehetne mondani, se kellene kimondani, mert felesleges. Mégis él, mert fogjuk a két végét a szívünkkel. És van olyan is, akivel „hat év után is”. Ha megöleljük egymást, a szeretetsugár az égig ér. Egyet gondolunk már és nemhogy félszavakból, de lassan már gondolatok nélkül értjük egymást. (Ezen persze könnyekig nevetünk, annyira abszurd.) Minél jobban ismerjük egymást, annál kényelmesebb, hogy ősrégi lélektársakként vagyunk máshogy ugyanolyanok.

És vannak, akik „csak most először, de annyira nagyon…”

Aztán mindenki elindul lassan. Hazafelé autózom a tavaszi ég alatt hol ragyogó napsütésben, hol – másodpercek múlva – ömlő zivatarban. Lassan vezetek. Fáradt vagyok. És időről időre le kell nyúlnom törlésért, mert ömlik a szememből a hála és a remény. Továbbá a csodálat, hogy vannak ilyen emberek, nem is kevesen. És hogy mégsincs hiába ez az egész, hanem hatalmas értelme van, olyan hatalmas, hogy alig fér be a lelkembe, sőt, nem is fér be, hiszen a túlcsorduló gátszakadás duzzasztja a patakokat az arcomon.

Az egész tiszta giccs. Szívből kacagok magamon, a szentimentális blődségemen, miközben zokogva vezetek a koranyári, zivataros napragyogásban haza, a „valódi” életembe, ami jó eséllyel ezek után soha többé nem lesz ugyanolyan. Közben arra gondolok, hogy ha igaz az, hogy én teremtem a valóságomat; ha igaz az, hogy az jön vissza, ami kiment belőlem, és ha igaz az, hogy ez a bennem lévő repesés szétsugárzik a Mindenségbe, és ha igaz az, hogy mostanság többen vagyunk ezzel ugyanígy, akkor a helyzet – úgy egészében, globális szinten – talán mégis egészen reményteli.

Tudjátok: „az oroszok már a spájzban vannak”, a változás itt toporog a küszöbön. De ki mondja, hogy a változás mindig feltétlenül „rossz”? És kinek jut eszébe vajon olykor sarkig tárni az ajtót? Hm? Kipróbáljuk?

Pálcák a kézben, áldás az úton.