Oldal kiválasztása

Gyermekéveim végén találkoztam a Windows-alapú működéssel a számítástechnikában. Tetszett, hogy ablakok nyílnak és párhuzamosan lehet alkotni és gondolkodni, azonban nagyon furcsa volt nekem, hogy a legtöbb mozzanatnál megkérdezte a program, hogy biztos vagyok-e abban, amit csinálok, vagy szeretném inkább visszavonni.

Kép: digidokter.net

Mostanában érdemi beszélgetésekkel foglalkozom. Többnyire hölgyekkel akadok össze, de uraktól is hallottam már ugyanezt a jelenséget. Mégpedig azt, hogy egy ideig megy az ismerkedési (párkapcsolati) folyamat a maga útján, esetleges (zavaró?) párhuzamos szálakkal, aztán az egyik fél (többségében a férfi) kipattan a dologból azzal, hogy amúgy minden jó, de ő mégsem akarja ezt.

Mégsem.

Megtöprenget ez a párhuzam.

A virtuális világban gyakorlatilag tét nélkül lófrálhatunk, mert minden cselekedetünk visszacsinálható, akárhol meggondolhatjuk magunkat.

Akarok valamit csinálni, és a program rákérdez, hogy biztos vagyok-e abban, amit csinálok.

Ma elkészítettem 14 darab számlát, és a program tizennégyszer kérdezte meg, hogy biztosan kiállítom-e a számlát, amit készítettem. Ma már tudtam, hogy ebből bejegyzés lesz, tehát figyeltem magamba. És tudjátok, mit találtam? Rendesen elbizonytalanodtam, hogy jól csináltam-e mindent és nem kellene-e esetleg visszamenni és újra ellenőrizni (harmadszor).

Amikor papír alapú dolgokat írok, erősebb figyelemmel vagyok jelen, mert macerásabb javítani, újraírni az egészet, hogy rendezett legyen. Jobban figyelek, jobban jelen vagyok. Odafigyelek, teljes odaszánással.

Amit írok (vagy kézzel rajzolok), abból egyetlen eredeti (valódi) példány létezik, a többi csak másolat.

Ha tűzbe dobom, megsemmisül.

Ettől nekem értékesebb. Fontosabb. Drágább.

Ez persze lehet erőszakolt párhuzam is, hiszen a Windows ezzel a folytonos faggatással (elvileg) csak engem véd, az adataimra (a munkámra) vigyáz.

Belegondoltatok már, mi történik az emberi kapcsolatokkal, amikor folyamatosan magyarázkodni kell? Ti hogy érzitek magatokat, amikor szüntelenül megkérdőjelez benneteket a külvilág? Amikor szülők, tanárok, párkapcsolat (és/vagy egyéb tekintélyszemély) folyamatosan faggat, hogy mit csinálsz és miért úgy.

Amikor biztosak vagyunk a dolgunkban, kérdezhet bárki bármit. De ha elég sokszor kérdezik meg, hogy biztos vagyok-e, akkor bizony bekerül a bogár a fülembe és megkérdőjelezem a saját döntéseimet. Bizonytalanná válok.

A mi generációnk már ezen a virtuális ablakrendszeren keresztül szemléli a világot. Neten kezdünk randizni, közösségi felületeken töltjük időnk zömét. És mi történik, ha jön egy magasabb léc, esetleg egy másféle inger? Már nyomunk is a „Mégse” gombra, hiszen megtehetjük könnyen, következmény nélkül, szabadon.

Jogunk van bármit abbahagyni, bármiből kitáncolni, bármit visszavonni, bárhonnan visszalépni.

Töprengek. Vajon ha egy idő után többségbe kerülnek életünkben az ilyen „Mégse” helyzetek, akkor hova jutunk? Meddig jutunk?

A párkapcsolati bizonyosság és intuíció helyét mi veszi át? Az örömet hoz vajon, ami a Windows-alapú kapcsolatokban vár bennünket?

Megmaradnak így az örök értékeink, amikre világok tudnak épülni?

Vagy…

Mégse?