Blog

2019. febr. 19.: Telihold és Halak-mese

A Nap a Halak jelébe érkezett, és kevéssel ezután (19-én délután) szembenállásba is keveredik a Holddal, ami konyhanyelven teliholdat jelent. Ilyenkor tombolnak az érzelmek – néha szélsőségesen is. Az elmélyülést, befelé fordulást és egyéb okkult műveleteket (a Nap helyzetén kívül) a Halak jelében együttálló Merkúr és Neptunusz kettőse is segíti. Nekik köszönhető, hogy most képesek vagyunk kommunikálni az egyébként talán zavaros(nak észlelt) és számunkra sem mindig világos érzelemvilágunkról, és könnyebbnek tűnik az is, hogy társaink lelkét megértsük.

A Merkúr és a Neptunusz egymás poláris párjaként mindig hordozzák a teljesség megélésének üzenetét. Ez a konkrét együttállás azért is klassz, mert most a teljességet sokkal inkább érzékelhetjük az egység szinonimájaként, mintsem a polaritások összességeként. A különbség nem is olyan árnyalatnyi, mint először hallatszik.

Egyébként úgy (pár)kapcsolati, mind bármilyen értelemben most a konkrét lépések, a praktikus cselekvések ideje érkezett, és az a jó, hogy ezenközben sem kell nélkülöznünk az érzelmeket. Vagyis: leckét kapunk abból, hogyan lehet érzelemdömping közepette életben maradni (horribile dictu: boldognak lenni) az anyag világában.

A telihold is huncut kis figura ebben a hónapban: zodiákusi értelemben a rendrakás és a helyretétel (fizikai és érzelmi) van soron, amihez a csillagképi háttér adja az erőt, rálátást és lendületet. Alibigyárosoknak és kifogáskészítőknek rossz hír, hogy a piaci környezet egyre ellenségesebb, szorul a hurok, egyre mogorvábbak a feltételek. Most van az a rész, amikor előállunk a farbával, és amikor megmérettetünk. Nem kell (mindig feltétlenül) Justitia mérlegére gondolni a halálkapu túloldalán. A hétköznapjaink is tele vannak tesztekkel, megmérettetésekkel. Minden élethelyzet felfogható ekként, amelyikben választás van a félelem és a szeretet, a kifogások és a lelkesedés, a kifogások és az életöröm között. A lista tetszőlegesen folytatható.

A Halak jelébe lépő Nap kapcsán jutott eszembe egy történet, ami a napokban zajlott az életemben, és nekem nagyon szépen rávilágított egyes ragaszkodásaim jellegére.

Elöljáróban tudni érdemes, hogy a Halak stációja a lezárásokról, befejezésekről szól és nagyon fontos eleme a befelé fordulás, a (termékeny) magány. A magány ajándékai lehetnek megértések, melyek a múltra vonatkoznak, ugyanakkor lehet a lepárlott bölcsességünk gyümölcseként megjelenő, új utakon indító lelki sugallat.

Történt pedig, hogy néhány évvel ezelőtt hoztam Malagáról egy parfümöt. Egy forgalmas utcán akadtunk egy meseboltra, de amikor azt írom, hogy „mesebolt”, azt szó szerint értsétek. Mindenféle színes-illatos dolog volt ott: kézzel készített piperétől kezdve a kötényig, és az egész hely olyan, hogy simán kaphatna házszámot a Diagon Alley-n. Egyáltalán nem akartam parfümöt venni, mégis ez történt velem, ahogy a nagykönyvben írva vagyon. Én, akinek mindig volt 1-2 kedvenc márkám, amik mellett kitartok, most másodpercek alatt beleszerettem ebbe az illatba. Egy üvegnyi varázs-esszencia, feltöltve – most tudom már – annak az utazásnak a szerelmével, hangulataival, fájdalmaival, cakk-pakk energetikájával.

Miután napok alatt összenőttem az illattal, logikusnak tűnt, hogy gondoskodjak utánpótlásról. Nem estem kétségbe, hogy rövid ottlétünk alatt már nem találtuk nyitva a csodaboltot, hiszen az internet világában nincs olyan, hogy valami elérhetetlen.

Nincs, a patkány fülét nincs!

Felkerestem a boltot a közösségi médián keresztül, kérvén: bármennyibe kerül (igen, hát ezt írtam, no), elutalom előre a postaköltséget és az illat árát, küldjenek, legyenek kedvesek. Nem küldtek.

Megkértem minden ismerősömet (közelieket és távoliakat), akik arra tévedtek, hogy hozzanak nekem valamiképp. De nem. Először csak mindenki épp aznap járt arra, amikor szünnap volt a boltban (talán a Budapest-Malaga-Budapest járatokkal volt összefüggésben a pech – gondoltam naivan). Aztán most ismét megy valaki a csodás Andalúziába, nézem interneten a nyitvatartást, és PAFF. A bolt végleg bezárt.

A parfümöt valahol Franciaországban gyártották, direkt ennek az üzletnek, saját márkás termékként.

Vége. Minden szál elvágva, nekem többet ilyenem ebben az életben nem lesz.

Nagyon elszontyolodtam. Nagyon. Tudjátok: van olyan, amikor egy illat kifejez mindent, ami az ember lelkében van. És jelenti a nap fényét, a szerelmet, a tenger illatát, a sangria selymét… és egy egész csomó egyebet. Egyetlen illat. És ez most mind nem lehet már pótolható.

Becsapottnak, kifosztottnak éreztem magam. Annyira, hogy gyanakodni kezdtem: azért ez az érzelemlavina nincs arányban a kiváltó ingerrel. Mert lássuk csak, mi történt. Volt valami szuper, amit éveken át élveztem, aztán ez befejeződik. Miért kötöm magam a múlthoz valamilyen anyag által? Miért érzem magam rosszul azért, mert valami végérvényesen elmúlik?

Vajon nem így van-e az élet minden dolgával, de magával az élettel is? Hogy rá vagyunk szorítva arra, hogy emlékezzünk, minden érzékszervünkkel, mert az anyagok, az emléke(ztető)k kikopnak, leselejteződnek, és akkor nem lesz semmi, csak a remény, hogy azokban a pillanatokban, amelyek valóban számítanak, sikerült olyan jelenléttel élni ezt a gyönyörű valóságot, sikerült minden pórusunkkal magunkba szívni azt az élményt, hogy később a tárgyi bizonyítékok és emlékeztetők feleslegessé válhassanak.

Mert jó az illat, kedves dolog a fotó egy keretben, szeretem a tengerpartról hozott köveket. De valójában mi szükségem rájuk? Hozzájuk ragasztottam az emlékezésemet, és nélkülük kiürül a lelkem? Elveszítem önmagam, az emlékeimet, az identitásomat? A tárgyaim adják az embert, aki ebben az életemben vagyok?

Mert ha ez így van, hatalmas córeszben leszek a halálkapuban. Ott ugyanis egészen biztosan nem vihetem át a mankó-emlékeket. Ott és akkor kénytelen leszek emlékmorzsákat sepergetni sorsom zsebeiből. Ott és akkor az lesz velem, amit a jelenlétemmel, az élményeim által, az életszerelmemmel belepecsételtem, beleégettem a szellemi tartományaimba, de olyan tűzzel és olyan éles kontúrokkal, hogy azokat aztán sem idő, sem tér, sem inkarnációk sokasága el ne homályosítsa, el ne moshassa.

Azt hiszem, itt elérkeztem a dolog esszenciájához. Ez a véget érés ma ezt a gyönyörű leckét adta nekem.

Ahhoz, hogy ne legyen szükségünk tárgyakra és fogódzókra, csupán úgy kell élnünk, hogy a lehető legtöbb pillanatban maradéktalanul jelen vagyunk önmagunknak, az Életnek magának, és mint a kitűnő szivacsok: teljes önvalónkkal magunkba szívjuk a pillanatot, befogadjuk az élményt egyszerre mind az öt kapun keresztül, és emléklenyomatot gyártunk belőlük. Minél teljesebb a jelenlét, annál élesebb a lenyomat. Egészen egyszerű. Mert nem a formát, nem a tárgyakat visszük át, hanem a lenyomatot. A nyitott, kíváncsi lélekkel átélt, befogadott esszenciát.

Nem bánom a parfümöt. Örökre itt lesz az illata a lelkemben, örökre érzem a Kedves ölelését a tengerparti szélben, a homok langyos dörzsölését a talpamon, a sangriát, az erőd köveinek érintését a tenyeremen, a kőcsipkék árnyékait, a táncot a főtéren. Mindent. És ahogy kutatok eddigi életem kincsestárában, örömmel nyugtázom, hogy igen, egy nagy csokor olyan pillanatom van, amikor nem csak léteztem, hanem éltem. Igazán ÉLTEM.

Tudjátok-e, hogy ez gyönyörűség?

Kipróbáljátok?

Pálcák a kézben…