Oldal kiválasztása

A Kos jelében járó Vénusz és a Nyilasban (uralmi helyzetben) vándorló Jupiter alkot tanító, lelkesítő fényszögkapcsolatot csütörtöktől szombatig.

Szokták mondani, hogy a „szeretet” és „szerelem” szavakat elkoptattuk, lehúztuk a sárba, bemocskoltuk. Tudjátok, mit gondolok? Hogy a hangok igéznek és hogy a szavaknak mágikus ereje van, továbbá hogy a nyelvekben (különösen a magyar nyelvben) a szavak az eredeti teremtő igét hordozzák, magának a fogalomnak az erejét. Ha pedig ez igaz (munkahipotézisnek elfogadhatjuk?), akkor lehetetlen ezeket a fogalmakat elkoptatni, kiüríteni.

Ha a fenti gondolatmenet igaz lehet, akkor minden törekvés, amivel azt sulykolják belénk, hogy ezeknek a szent fogalmaknak árthat a használat, vagy a hétköznapi alkalmazás új tartalmat adhat nekik, nem más, mint fekete mágia.

Miért nem játsszuk azt, hogy mantrázzuk ezeket a szavakat, akár a rózsafüzért, és engedjük, hogy a bennük rejlő életvarázslat átzengje létezésünket? Miért ne engednénk, hogy a szavak alatt rejtező kincsek átmossák auránkat és az eredeti, szabadon rezgő jelentés tüze áttörje a ráfagyasztott közöny jégrétegeit és zengjen bennünk a szó, akár a legmélyebb imádság, és újraszülje életünk irányát?

Kép: Ember’s-Ég – Webnode

Mi történne, ha érteni mernénk a szerelem tanítását, a Szer-Elem bölcsességét? Mi történne, ha átengednénk magunkat a szerelem bölcsességének és a bölcsesség szerelmének?

Látom magam körül, hogy manapság sikk gúnyosnak, szkeptikusnak, kiégettnek és enerváltnak lenni. Reneszánszát éli a spleen, a modern életundor az új elit védjegye.

Nekem ez rendben van, mindenki a saját fogával rágja a csontot. De hol van az megírva, hogy nekem is szükségszerűen át kell vennem ezt a cinikus őrületet? Hol van az megtiltva, hogy örüljek a májusi esőnek, a mindennapok varázslatainak, hol van az leírva, hogy a felnőttség azt kell jelentse, hogy vak lettem az életörömre és a gyermeki tisztaságra, a bennem élő kisgyermek álmaira és életörömére, igazságérzetére és világmegváltói bizonyosságára?

Ha van is ilyen társadalmi szerződés, én azt nem írtam alá. Ha a családomból valaki aláírta a túlélés érdekében, vagy azért, mert számára ez a mirelitlelkűség valamely élethelyzetben a túlélés eszköze volt, akkor sem érvényes az a szerződés már, rám nézvést elévült, lezárult, sosem voltam alanya.

A mostani időszak nagy lehetősége, hogy feltúrjuk a generációs fiókokat ilyesféle szerződések után kutatva. Ebben a borongós, sötéttavaszú esztendőben fenekestől nyílik lehetőségünk feltúrni a fiókokat, mindent kiborogatni és újraolvasni az apróbetűs részeket.

És tudjátok, mit? Mindenkor lehetséges teljesen új szerződést fogalmaznunk. Annyi kell csupán, hogy valaki tudatára ébredjen, hogy cselekvőképes és jognyilatkozat megtételére alkalmas, utána uccu neki, lezárni/megszüntetni a destruktív kötelmi viszonyokat és újakat kötni az életörömmel, egészséggel, boldog bőséggel.

Sokszor merül fel félelemként, hogy ha változik valaki, elveszti a jelenlegi emberi kapcsolatait, szociális hálóját.

Kérdezem lágyan: kinek kell a háló? Személyes értelmezésemben annak, akit le akarnak halászni, vagy annak, aki épp zuhan.

Vajon kell-e annak háló, aki bölcsessége szárnyain repül? Aggódik-e a sólyom a háló hiánya miatt?

Töprengtem ezen a szociális háló dolgon és arra jutottam, hogy bizonyos helyzetekben a háló (légyen az bár halászati vagy szociális) csak béklyóz, fékez, visszahúz. A szabad létezéshez teljesen felesleges a háló. Ezért aztán hozzászokhatunk ahhoz a gondolathoz, hogy talán igaz az, hogy a hálónkat elveszítjük, cserébe viszont olyan társakra lelhetünk, akik képesek és hajlandóak velünk repülni.

Ezért szerintem megéri.

Ahol van szerelem, testvériség és igazság, ott a szabadság magától születik, a háló pedig teljesen értelmezhetetlen.

Hajlandó lennél-e hasonló módon újraírni egynémely cölöpdogmádat? Bánnád-e, hogy omlik a torony, ha bizonyosan tudnád, hogy bármikor kirepülhetsz?

Pálcák a kézben, áldás az úton.