A munkahét közepe érzelmi végletek között telik. Ismét van esély rá, hogy rázós családi ügyek kerüljenek felszínre, illetve hogy valamilyen behatás fenekestől forgassa fel a familiáris idillt. Ha ilyen történik, kapaszkodhatunk a gondolatba, hogy ez a típusú összeomlás mindig azért történik, hogy az elenyésző dolgok helyét valami tisztább minőség foglalhassa el.
Kép: alphacoders.com
Megjelenhet bennünk a gondoskodás vágya is. Ilyenkor arra figyeljünk, hogy puszta jóakaratból ne akarjuk megváltoztatni a többiek életét. A gondoskodó oldalunk egészen addig aranyos, amíg valóban a társaink szükségleteire kíván felelni. Amikor életbe lép a „de bizony, hogy megeszed, olyan sovány vagy” automatizmusa, az már se nem kedves, se nem hívogató.
Néha nem könnyű nézni, ahogy figyelmünk alanya és tárgya szabad akaratából szakadék felé rohan. Mégis: ezt a nehéz leckét is meg kell tanulni mindnyájunknak. Mert ha ő nem látja, mi hiába mondjuk. A kezünkben viszont csak egy élet gyeplője van: a sajátunké. Minden más belekotyogás, illetéktelen behatolás.
A Föld nevű színpadon a megváltás is belső játék, privát project, intim szféra. Egyikünk sem tud senki mást, mindig csak saját magunkat. Akkor is, ha ennek nem örülünk.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
