fbpx

Blog

Dafkezosz

Mindannyian érezzük, hogy vibrál valami a levegőben. Hamarabb összekülönbözünk, a beszélgetéseink is szenvedélyesebbek, az igazságok szélsőségesebben csapnak össze, mint rendesen. Ennek azért örülünk, mert ahol rengeteg gondolat jön-megy, mozog, cserélődik, ott sokkal több a megvalósításra érdemes, ihletett zsenialitás.

Csacsogásaink hol falakat emelnek és korlátokat húznak (lásd minapi bejegyzés), hol pedig egymásból sorjában kipattanó, dinamitos ötleteket hullatnak a lábunk elé. Ott a bibi, hogy a legtöbb ember (Olvasó természetesen mindig kivétel) csípőből lövi a felmerült sugallatra, miért nem jó.

Picit belegondoltam, hogy ha én lennék Pegazosz, akit Zeusz megbíz a zseniális sugallatok célba juttatásával, mit éreznék. Mit éreznék akkor, amikor megkapom a személyre szóló, jobbnál jobb – egyenként is sorsfordító – üzeneteket, amikért az emberek jajgatnak és nyervognak, majd úgy loholok, hogy a tollam lekonyul, patám szikrázik, csak hogy minél előbb vigyem a Szikrát az Istengyermeknek (és nem, szó sincs arról, hogy gondolatcsokrokat vigyek, mindig mindenkihez egyenként kell szaladgálni, hogy az égi szalma hullaná körül!), az meg csak ül a hokedlin, issza a sörét, és vagy jóindulatúan elhessenti a málhámat, vagy figyelemre sem méltatja. Arról nem is beszélek, hogy örülne nekem, szívesen várna és megköszönné az ajándékot… Hát tudjátok, mikor loholnék legközelebb az isteni parázzsal… másszon ide érte, aki ihletet akar…

No. Lehet gondúkodni, mit miért kapunk, és hogyan illene fogadni az ingyen kegyelmet. Meg aztán szerencsére nem is én vagyok Pegazosz.

Pálcák a kézben, áldás az úton.