Oldal kiválasztása

Sokszor esik szó arról, milyen fontos az elfogadás, a befogadás. Egyértelműnek tűnik, hogy érzelmi kérdésről van szó, pedig a felszínt megkapargatva láthatjuk, hogy ez valójában agyalási, de legjobb esetben is csak gondolati kategória.

Hogy miért?

Mert az érzelmi szintű elfogadást (leegyszerűsítve) szeretetnek hívjuk. A szeretet nem kötődik feltételekhez, így elfogadásról is felesleges beszélni, hiszen ez implicit módon jelenik meg ebben az állapotban. Figyelem! Nem összekeverendő az elfogadás az önfeladással! Szabályos játék az is, ha azt mondjuk, hogy szeretlek úgy, ahogy vagy, de nekünk nincs egymással dolgunk (a jövőben).

Kép: 123rf.com

Kép: 123rf.com

Más a helyzet azonban a gondolatok terén. Ha szellemi szinten valaminek nagyon nekifeszülünk, ez általában egó-kérdés. Ezen felül az értelemháztartási hiányunkat sokkal könnyebb kreatívan könyvelni, mint az érzelmi szaldót. Mert ugye az értelmünkkel agyaljuk ki indokainkat, kifogásainkat, és az egó működteti (a többnyire tudatosodás nélkül működő) önvédelmi mechanizmusainkat is. Ezért a becsontosodott gondolatokat sokkal nehezebb visszarugalmasítani, mint egy-egy érzelmet. Az érzelmeket próbáljuk úgy-ahogy tudatosítani, meg oldani, meg átminősíteni… közben a gondolatok meg ott humpáznak quasi ellenőrizetlenül.

A pénteki nap remek alkalmat kínál arra, hogy gondolati szinten is gyakoroljuk az elfogadást. Ha találkozunk valakivel, akinek valamely eszméjétől viszketni kezd a májunk, játsszuk azt, hogy mi ő vagyunk. Cseréljünk helyet, érezzük meg, miért mondja, amit mond; miért gondolkodhat úgy, ahogy.

Intellektuális sokk-élmény, mikor rájövünk, hogy senki sem mond semmit azért, mert eredendően ostoba, rosszindulatú vagy hasonlók. Ha ráérzékelünk beszélgetőpartnerünk belső vívódásaira, gondolati zsákutcáira, könnyen lehet, hogy egyszeriben megértjük, miért mondta, amit mondott, s miért gondolkodik olyan lehetetlenül kifacsart módon. Sőt – horribile dictu! – kiderülhet az is, hogy az ő szemszögéből a mi logikánk a gyűrött.

Ha a minket feszítő véleményt magát nem is tudjuk elfogadni, legalább megpróbálhatjuk elfogadni, hogy létezhet ez a vélemény. Lehet, hogy nem tesszük magunkévá a tőlünk idegen elveket, azonban esetleg születhet ráérzés és megértés. És ahol megértés van, ott nagyobb eséllyel érkezik harmónia. A harmónia pedig olyan szinten terjedelmes minden irányba, hogy a gyűlölet már nem fér el mellette. Egy kicsi sem.

Pálcák a kézben, áldás az úton.