December 24-én észrevehetjük, hogy a szélrózsa minden irányába szóródó, csapongásra hajlamos gondolataink megnyugszanak. Előtérbe kerül a szabatos kommunikáció. Szükségünk is lesz arra, hogy érzelmeinket képesek legyünk kifejezni, mert a napfordulat ünnepén sok változásban lesz döntő szerepe annak: meg tudjuk-e értetni magunkat játszótársainkkal, illetve képesek vagyunk-e megfelelően értelmezni a nekünk címzett gondolatokat.
Senki ne ijedjen meg attól, ha családi, baráti, vagy egyéb társadalmi pozíciója felborul. Ilyenkor kötelező a szeretet, sok a lejárandó képmutatós, vicsorogvamosolygós vizit. A gyomorégéses kényszernyugalom az éterben zizegő szabadságszomjjal beoltva robbanást eredményezhet. Nem baj. Épp itt az ideje annak, hogy boruljon, aminek borulnia kell.
Senkihez nem érdemes szolgának szegődni csak azért, mert a civilizációs normák megkívánják. Nem azt mondom, hogy húzzunk ki minden abroszt minden teríték alól, de azt igenis mondom, hogy vállaljuk álarc nélküli (vagy a lehető legkevésbé álarcos) önmagunkat és senkire ne mosolyogjunk csak azért, mert a közelébe születtünk. Ilyenekben nem (ilyenekben sem) éri meg hazudni.
És még egy, ha esetleg valaki még nem érezné: a gyermekek nem hülyék. Ellenkezőleg. Pontosan éreznek minden rezdülést és a példából tanulnak, nem a dumálásból. Jön az ünnep, szabad elgondolkodni azon, milyen útravalót kap egy hazugsággal és elfojtással teli házasságban (?) cseperedő kisember. Mit fog tanulni tisztességről, kapcsolatokról, felvállalásról, szolgaságról, megalkuvásról. Gyermekek mögé bújtatni saját félelmeinket, döntésképtelenségünket és határozatlanságunkat finoman szólva sem elegáns.
A Fény születését ünnepeljük. A családi kötelékeket. Három nap megnyugvást, lazulást, érzéki élvezetet. Ennek bárhol utána lehet olvasni.
Az én útravalóm erre az ünnepre, hogy ne mással foglalkozzatok, hanem befelé figyeljetek. Hallgassátok a belső hangot, legyetek merészek, bontsatok szárnyat. A félelmet pedig legokosabb elfelejteni.
Nem Isten áldása kell az utatokhoz. Hanem a Tiétek.
