Oldal kiválasztása

Egy ideje már érezhető, és még jó sokáig az is marad az az égi erő, melyről most mesélek Nektek. Két csodálatos princípium kapcsolódik össze az ég végtelenjén tüzes, emelő típusú, támogató inspirációval. Mindkét bolygó implicit módon magában hordozza a spiritualitást és a transzcendens világok felé való törekvést, ezeket a tulajdonságokat tovább bővíti elhelyezkedésük úgy a Zodiákus körén, mint a csillagos égbolton, ahonnan a misztikus kosárba ezúttal jelentős múlt-üzenetek is kerülnek.

Azért különösen szerencsés a mostani időszak, mert ez a bolygókapcsolat ellentétes működések harmonizálását teszi lehetségessé. Ha tudjuk magunkról, hogy olykor idegesítően előtör belőlünk a szöszmösztündér, és még a hajzselét is megfésüljük, akkor most tudatosan erősíthetjük ennek a tulajdonságnak az ellenpólusát. Vagy ha éppen fordítva: bármikor órákig vagyunk képesek polemizálni a világ társadalmi struktúrájának emberellenességén és a politikai árnyékhatalmakról, de fogalmunk sincs, vajon kell-e sörretek a részeges csirkébe, most felébreszthetjük magunkban a praktikus, részletekre fogékony oldalunkat.

A két hatás a mostani elég hosszú időszakban azért dolgozik, hogy segítsen nekünk a fejlődésben. Miután fejlődni többnyire élethelyzeteink által tudunk, ez azt is jelenti, hogy mostanában sűrűsödnek a „helyzetek” (itt is igaz a Tanú c. film örök klasszikusa, mely szerint „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”).

Egyik irányban a spirituális tapasztalások ideje érkezett el, karonfogva azzal a lehetőséggel, hogy koncentrációs gyakorlataink révén jussunk egyre mélyebbre belső világunkban és a megismerés útján. Itt jelenik meg a tapasztalás igénye, a módszerek szisztematikus próbálgatásának inspirációja, a „hiszem ha látom”, de az összegyűjtött tapasztalatok hatására itt fordulhat a „tiéd, amit megettél” mentalitása „látom, mert hiszem” bölcsességgé. A spiritualitásban fontossá vált az idő két síkon is: egyfelől úgy, hogy felismerjük, mikor jött el valaminek az ideje és megtegyük a megfelelő lépést, másfelől a dolgok ritmikájára (illetve a saját ritmusunkra) való ráérzékelés formájában is. Az itt villogó múlt-üzenet arról szól, hogy tisztítsuk meg lelkünket a múltban rárakódott ólomsúlyú hordaléktömegektől (úgy mint félelem, aggódás, harag, gyűlölet, (ön)vád, bűntudat, stb.) azért, hogy a múlt tanításainak megértéséből isteni egyensúly születhessen.

A másik irány szól arról, hogy felmerülhet az igényünk a múlt igazságainak megismerése iránt. Ez megjelenhet családfakutatásban, családi legendák felidézésében, de jelentheti más szinten nemzeti történelemre vonatkozó kínos kérdések feltevését is, de akár az egész emberiségre (mint nagy lélekcsaládra) vonatkozóan felmerülő, az MTA-ból tetejétől talpáig heveny vakarózást kiváltó, sodrás ellen úszó tételeket is, melyeket mostanában már egyre nehezebb szőnyeg alá söpörni. Ám az illetékesek becsületére (?) legyen mondva: ők mindent megpróbálnak.

131206Most jött el az ideje az időtlen, örök igazságok felismerésének és kimondásának. Egyéni, kapcsolati és nemzeti szinten is akkor kezdődik meg a gyógyulás, amikor a lényegi kérdéseket nem rejti el intézményesített hazugságrendszer. Amikor mindenről és bármiről lehet kérdezni, lehet tételeket felállítani és lehet cáfolni. Amíg központi akarattal mondják meg Isten gyermekének, milyen témákról mit gondolhat, milyen történelmi eseményekről mi lehet a véleménye, addig ne álmodozzunk olyan nagyon felemelkedésről. Kevés dolog van, ami ostobaságtól súlyosan is a magasba emelkedik, ezek egyike a tele malteros vödör, de még ahhoz is kell erő és csiga (és ez a csiga nem feltétlenül Tejút-analógia, bár lehet az is).

Bármilyen hihetetlen, ha a meditáció ösvényén indulunk el, most hitelesebb válaszokat kaphatunk egyéni és csoportos múltunk vonatkozásában, mint az éppen hatályos történelemkönyvekből.

Kívánkozik ehhez az égi csodához egy gondolat, melyet nem tervezek kifejteni, de említés szintjén idevalónak érzem: az ugyanis, hogy minden nemzet küldetéssel érkezik a Létezésbe. Egyik sem különb a többinél, ám mindnek olyan szent feladata van, ami speciálisan az övé, amiben nagyszerű, és amivel társait, a többi nemzet gyermekét is előre-felfelé segít (segítené, ha tenné a dolgát).

A magyarság (szintén nem megyek bele fejtegetésbe a szógyökökről és jelentésükről) népmeséiben, gyermekverseiben, ősi regéiben két alapvető minőséget tud magáénak: a gyógyítás és a tanítás képességét.

Gyorsan hozzáteszem, hogy a küldetésünkhöz tartozó dolgok távolról sincsenek kapcsolatban sem a kórházak kemikáliákkal történő fizikális és mentális tömegnyomorításával és népirtásával, sem a hivatalos iskolarendszerben visszaböfögendő nemzeti alaptantervvel.

Egészen addig, amíg a mi kis (?) nemzetünk (és azért csak a mienket említem, mert ide születtem, ezzel van dolgom, először nekünk is érdemes a saját küszöbünk előtt seperni) nem ébred rá, nem ismeri fel újra, hogy mi a feladata…
Egészen addig, amíg ezt a feladatot újra emelt fővel és büszkén felvállalni félünk és húzódozunk…
Egészen addig, amíg nem merünk karakánul nemet mondani mindarra, ami lélekcsaládunk szellemiségével homlokegyenest ellenkezik…
Addig, Kedveseim, ne csodálkozzunk azon, hogy az „Isten” a magyart „dobálja” meg „veri” meg „üldözi”, meg „haramiák prédájává dobja”.

Isten köztünk jár és kacag. És azt lesi, mennyi éhezésre és fázásra van még édesgyermekének, szellemének megannyi ragyogó szikrájának szüksége, hogy felismerje, felvállalja és tenni kezdje azt, amiért küldetett.

Pálcák a kézben, áldás az úton.