Apajpusztán jártunk. Mesélek majd lovakról és lovasokról. Mesélek majd rendőrökről és önkéntes rendezőkről. Mesélek lovasokról, és arról, hogy játszik a szél a csikós gúnyával, és hogy milyen káprázatosan gyönyörű tud lenni egy leány vágtázó lovon, ahogy örvénylik a paripa körül bő szoknyája, és ahogy a tűzpiros pántlika repked a hajában.
Mesélek majd egy magyar emberről, aki dobra verte volna néhány lovát azért, hogy életet vásároljon a maradóknak… mert árvíz volt, nincs élelem, és befolyásos támogató sincs. Szégyen számára, ha kérnie kell, a Parlamentből meg nem látszik a nyomorúság, mert pont kanyarodik a Duna…
Mesélek a karikás ostorok szaváról. Elmesélem, milyen az, amikor kétszáz ostor pattan egyszerre, ritmusra. Mesélek arról, hogyan és kik mentették meg Magyarországot, kik szentelték újra ezt a földet. És talán el merem mesélni azt is, miért tudom hinni, hogy jóra fordul a rege végre, hogy megmaradunk mindennek ellenére.
Mesélek majd… csak előbb le kell csendesedjen a lelkem, vissza kell találnom magamhoz, újra fel kell vegyem a hétköznapok fonalát. Hasonlók közt voltam. Mesélek majd, csak még egy kicsit hadd ringasson az álmom…
