„Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…”
– Presser-Sztevanovity D. –
Mostanában sokan választják, hogy külföldön keresnek boldogulást. Sőt, egyre több olyan hangot hallani, hogy elmegy, akinek maradt még egy csöpp esze, mert itt csak megfulladni lehet. A külföldi Kánaánok ígérete csábító, itthon meg ugye van, ami van. A magyar a jég hátán is megél, meg a forgóajtós képességek is megvannak még, bolond, aki nem próbál szerencsét.
Mentek, mennek is a fiúk-lányok hosszú tömött sorokban, elfelé.
Ezzel az ellemmingesedéssel van egy aprócska problémám. És gyorsan hozzáteszem, hogy nem arról beszélek, amikor valaki a megtalált boldogság után ered, vagy valóságosan úgy érzi, hogy más égbolt alatt teljesedik ki az élete és ez így is történik.
A kavics a cipőmben a menekülési emigráció. Amikor valakinek itthon romba zuhan az élete, vagy már nem bírja tovább valami miatt (jellemzően zátonyos párkapcsolat vagy anyagi helyzet okán) és a legkisebb rossz elve alapján nekiindul a világnak. Mindegy, bárhová, csak el innen.
Aztán odakünn, a civilizált, jóléti őserdőben halálra rémül, mert ébredés után Csipkerózsika arca is gyűrött, Hamucipőke is pénzért táncol. Mert ugyan több a fizetés, de jóval drágább is az élet. Mert a munka nem olyan, amilyenről szó volt. Aztán a másik és a harmadik sem. Mert ott még kevesebb a potenciális partner-jelölt. És hősünk lassan (vagy éppenséggel nagyon gyorsan) újra egy hajszálra olyan mókuskerékben találja magát odakünn, mint ami elől elmenekült itthonról. Azt leszámítva, hogy a környezet idegen, kevesebb az ismerős, sok esetben a család is távol.
Tudjátok, honnan lehet tudni, hogy valaki a helyén van az életben, vagy nincs? Remélem, nem okoz csalódást az indikátor egyszerűsége. Ezzel a témával kapcsolatban van csapda, de nem ezen a ponton.
Ha boldog vagy, a helyeden vagy.
Ennyi.
Kicsit színezem, jó?
Ha összeszorul a lelked, amikor arra gondolsz, hogy boltba kell menned, és megint nem fogsz látni magyar feliratokat, ha sikítani tudnál, amiért senki nem szól Hozzád magyarul, és ha könnybe lábad a szemed, amikor magyar szót hallasz és ismeretlenül is odamész megkérni idegeneket, hogy beszéljenek Hozzád… Ha ufónak érzed Magad a gondolkodásoddal, és ettől nem boldog leszel, hanem magányos…
Vagy ha semmi bajod a nyelvi és gondolati különbözőséggel, viszont olyan munkát végzel, amit gyűlölsz, és nem is látod a végét, nem is biztathatod Magad azzal, hogy még néhány hónap, azután haza tudsz jönni és akkor sem lesznek anyagi gondjaid, ha egész hátralévő életedben a cserebogarak nászkórusát kottázod.
És ott van az a kedves közhely (úgy látom, munkásságomban most a közhelyek kerültek terítékre…), mely szerint nem menekülhetünk a sorsunk elől.
Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy ez nagyjából így igaz.
Na jó, nem nagyjából, hanem teljesen. Emlékeztek? Azért tettük oda, hogy megéljük, megoldjuk, tisztázzuk. Ha nekem mindenféleképpen meg kell harapnom egy svéd kékszarvú oroszlánkígyót, akkor ha Indiába költözöm, akkor is rám fog esni egy különösen hatalmas példány egy magánrepülőről. Amennyiben azonban – a citált példánál maradva – még Svédországban megejtem a programozott harapást, akkor egy életre letudtam a kékszarvúakat, és semmi szükség rá, hogy elmeneküljek.
No most ugyanez történik, ha Magyarországon elviszi a bank a házat, az asszony a gyereket, az uzsorás meg ideges az aprócska kölcsön miatt. Az ember külföldön keres jacuzzit, és néhány hónap leforgása alatt megássa magának ugyanazt a gödröt. Majd figyeljétek meg: még formára és mélységre is pont ugyanolyat. Vagy nagyobbat.
Ami gondolati szinten igaz, fizikai szinten is működik.
Hogy mi a megoldás?
Nincs megoldás.
Dehogy nincs, csak vicceltem. Megoldás mindig van.
Ha nagyon ingerel a határokon áthúzódó mézes madzag, ülepedjetek le a hátsótokra picikét (ezt sokszor javaslom, mert elképesztően eredményes elfoglaltság). Nézzétek meg, mi a valódi oka annak, hogy elfelé visz vágyódástok. Amennyiben hajszoltatást fedeztek fel a motivációk között, oldjátok meg a sarkatokban lihegő problémát, bogozzátok ki a csomót (senki más nem tudja Nálatok jobban kioldozni, hiszen Ti kötöztétek össze), és ha még akkor is vonz az idegen táj, akkor hajrá!
Ebben az esetben borítékolható, hogy nem a boldogtalanságba és szívösszeszorulásba érkeztek. És ha mégsem válik be ez az út, akkor is minden rendben, hiszen ahogy szabadon döntöttetek az utazásról, szabadon dönthettek a hazatérésről is.
Abból egyébként nem lehet túl nagy galiba, ha az ember megismer más kultúrákat és szélesíti a látókörét. Utazni jó, az ember minden úttal, minden tapasztalással több lesz. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy a kényszer szüli a döntést és szorítva érezzük magunkat, vagy szabadon indulunk.
Ugyanis spanyolcsizmában az ember viszonylag korlátozottan képes optimális megoldást találni.
Érdekes megfigyelni azt is, hogy aki a helyén van, aki azzal foglalkozik, amiért idejött, többnyire magasról tesz a gazdasági válságokra és a szűkös piacokra. Szívesen írnék sikertörténeteket, márkaneveket és ismert arcokat, de nem teszem. Akit érdekel, utánakeres.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
