fbpx

Blog

Spirituális wellness

A fizikai sík létformái közül egyiken sem értelmezhető a hazugság, kivéve az ember szintjét. A kövek, növények, állatok: maradéktalanul őszinték. A hazugság valamiképpen az emberhez köthetően fejlődött ki. Eredetét talán kár is lenne kutatni. Valahol ott találnánk meg a szégyen és az irigység mellett. És ami meglepő: az ún. Ördögről sem a hazugság jut eszünkbe elsőként. Sőt, a magyar népmesék ördög-alakjai kivétel nélkül mindig betartják adott szavukat. Még akkor is, ha ezt fogcsikorgatva, kelletlenül teszik, mert éppen rászedte őket a furfangos magyar ember (felesége).

Egyes távoli vidékeken most is még becsülete van az adott szónak, és a hazugságot alávaló, semmirekellő dolognak tartják, ami nem méltó az emberhez.

Valóban hozzánk tartozna ez a ragadós, nyúlós, keserű valami? Hordozzuk magunkkal generációkon át, sejtszinten? Nos – nem. Ami pedig meggyőzött erről, az olyan banális, hogy szinte pironkodva írom le.

Kép: businessinsider.com

Kép: businessinsider.com

Ez pedig a hazugságvizsgáló masinériák létezése.

Működnek pedig ezek a furfangos gépezetek azon az elven, hogy mérik a fizikai test reakcióit egy-egy gondolat ébredése nyomán. Amikor az ember igazat beszél, a masina hallgat. Amikor viszont hazudik, akkor világgá kürtöli a mérhető fiziológiai reakciókat. Amely reakciók egyébként kísértetiesen olyanok, mint ahogyan az emberi test a stresszre reagál.

Egyes vélekedések szerint (köztük az enyém is) a hazugságra a test megbízhatóan stressz-reakcióval válaszol.

A stressz-reakció (ha jól emlékszem) egy olyan felfokozott készenléti állapota a testnek, amelyben összpontosítja erőtartalékait, kiélesíti érzékeit és pattanásig feszíti a reflexeket, hogy akár a pillanat törtrésze alatt dönthessen harcról vagy menekülésről, a menekülés irányáról, lehetséges forgatókönyveiről és ilyesmikről.

Úgy tanultam még régebben, a naaagy, kék pszichológia könyvből, hogy ez az állapot csak rövid ideig tartható fenn a test károsodása nélkül.

Kérdezhetnétek: miért irkálom le ezeket a banális közhelyeket, amiket már minden levelibéka kívülről böfög, aki valaha elugrált orvosi rendelők nyitott ablaka alatt. Sőt, a gólyák is tudnak már erről, akik olyan békát ettek legalább egyszer, aki elugrándozott… Na jól van. Összefüggesztem mindjárt a két gondolat spárgavégeit.

Merthogy ugye azt tudjuk már régen, mi mindent (végső soron életveszélyes betegségeket) okoz az állandó stressz a fizikai testben.

És tessék mondani, ha a hazugságra a test stressz-reakcióval felel, és valaki egész életét folyamatos hazugságban éli, akkor vajon mondhatjuk, hogy a hazugság életveszélyes?

Igen, szerintem mondhatjuk. Mi több: le is írom: a hazugság életveszélyes, életellenes valamicsoda, amivel önként pusztítjuk el saját magunkat.

Kérdezhetnétek megint arról, hogy vajon a kicsi, ártalmatlan hazugságokkal is így van-e ez. Kérdezek én is: megindul-e a nyálelválasztásunk egyetlen szeletke citromtól is már, vagy az kell, hogy egész életünket citromsavval töltött kádban töltsük, nyelvgyökig beletunkolódva?

Na, ugye.

Önvalónknak az a csodálatos, javarészt felderítetlen tartománya, amely többek között a test vegetatív funkcióiért felelős, nem mérlegel. Nem bírál, és nem dönt. Csupán végrehajtja a kapott parancsot.

A belé táplált ősi működés szerint: amikor megijedünk, áramot vezet végig a testünkön, felgyorsítja a szívverést, és kezdi mindezt egy akkora szívdobbanással, hogy az ujjaink vége és a hajunk töve is bizsereg bele. És teszi ugyanezt (talán csak nem ilyen mértékben) mindannyiszor, amikor hazudunk. Amikor olyan dolgot engedünk ki a szánkon, amiről tudjuk, hogy nem igaz.

Nem számít, hogy akár igaz is lehetne, nem számít, hogy a másik megbántódna, ha mást mondanánk. Csak az számít, hogy a testünket stressznek tesszük ki minden egyes alkalommal, amikor hazudunk.

És akkor még nem vizsgáltuk, mi történik (mondjuk a lelkünkkel), amikor ugyan nem hazudunk, de nem is mondunk igazat. Vagy nem mondjuk ki a teljes igazságot.

Gondoljatok bele, kérlek: az, hogy nem hazudunk többé, a mágikus iskolák egyik első lépcsőfoka. Mégis ez az egyik legnehezebb tétel, és ezen véreznek el a legtöbben.

Mert ebbe beletartozik az is, hogy a gyermekeknek sem hazudunk. Arról sem, hogy hogyan kerül az ajándék a fa alá, és az asszonyok hasába a kisbaba.

Nem hazudunk a tisztességben megőszült embereknek sem arról, hogy meg fognak gyógyulni és hamarosan otthon eszik a család újra együtt, amikor egy perce mondta a fehérköpenyes alak a rideg irodájában, hogy az öregnek napjai vannak csak hátra.

Nem mondjuk a párunknak, hogy teniszezni voltunk a haverokkal, ha másvalakit öleltünk egész délután.

Nagyon-nagyon sok dolgot máshogy kell csinálnia az életben annak az embernek, aki megfogadja, hogy befejezi a hazudozást egyszer és mindenkorra.

Azzal, hogy az igazságot mondjuk ki, elveszítünk a környezetünkből néhány embert, ez egészen biztos. De hogy barátokat elveszítenénk? Kötve hiszem.

Azzal, hogy egyenesen, tisztán kimondjuk a dolgokat, ahogy vannak: talán megfogynak körülöttünk a semmitmondó, „small talk”-jellegű csacsogások. Talán nem esik annyi szó az időjárásról. Hiszen ha esik, ha meleg van: mindenki tudja, minek még külön beszélni is róla?

Amikor az emberek megszokják (mert megszokják), hogy tőlünk nem azt hallják, amit szeretnének, hanem ami szerintünk (tiszta szívvel) igazság, akkor megszaporodnak a beszélgetésekben a súlyos, sokatmondó csendek. És a csendben mindig igazság van.

Amikor az ember abbahagyja az (ön)ámítást, észreveszi, hogy sokkal könnyebben néz más emberek szemébe. Hogy szívesen, és sokáig állja a többiek tekintetét. És ahogy tisztul az ember szeme, ahogy tisztul a lélek is (mert aki a hazugságot ostorral veri ki az életéből, készülhet rá, hogy a lelke is tisztul, biztosan), azt veheti észre, hogy kevés ember állja a tekintetét immár.

Viszont az eper a tejszínhabon az, hogy aki állja a tekintetét a hazugság nélkül élő embernek, annak hinni lehet. Abban bízni lehet. És akkor az ember már nem azt mondja, hogy gonosz és hazug a világ, és hogy mindig mindenki csak a csalást játssza. Akkor elkezdi az ember látni, hogy a világ tisztul, szépül, egyszerűsödik körülötte.

És nem. Az igazság még sosem zavart el barátokat senki mellől. Sőt. Az igazság megrostálja, megméri az embereket, és éppen közelebb hozza, vigyázza azt a keveset, aki a hazugságok kigyomlálása után visszamarad.

Továbbá: a test nem kell folyamatosan stresszben éljen. Hiszen nincsen miért.

És most kérdezem: szerintetek van olyan, hogy kegyes hazugság? Szerintetek lehet-e úgy egészséges teste, egészséges lelke valakinek, hogy nem nézett szembe egyenként minden egyes hazugságával, és ne irtotta volna ki mindet, lapuljanak bármilyen mélységben is?

Csakhogy ez már belső munka. Itt már nem csak cirógatjuk a felszínt, vigyázva, hogy meg ne sérüljön a máz. Ez már valóban kőkemény spirituális munka. De tudjátok, mit? Tapasztalatom szerint ha nincs meg ez az elhatározás, közelig sem lehet jutni az önismereti úton. Pedig most ez nagy divat ám! Spirituális úton járunk, aztán reggel bemegyünk a munkahelyre, ahol kezdésnek rögtön megdicsérjük a főnök friss és egyéni javaslatait, miközben a homlokunk mögött azt gondoljuk róla, hogy emberileg analóg a manapság közkedvelt mobil toalettek belvilágával.

És ez csak egy példa. Az első lépés talán az lehet, hogy igyekszünk felismerni életünkben a hazugságokat. Először még nem ostorral kikergetni, csak felismerni. Tudatosítani, hogy vannak.

Haladók figyelmébe: aki már egyszer rendet vágott, annak sem lankadhat a figyelme. A hazugság mindig incselkedve kínálja magát mint könnyebbik ösvény, és nagyon ébernek kell lennie az embernek, hogy nyakon csípje és ne engedje ki a száján.

Mindez – ha jól meggondoljuk – jogos ön- és egészségvédelem.

Pálcák a kézben, áldás az úton.