fbpx

Blog

Zöld rengeteg meséje

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, az üveghegyeken is túl, de még az Óperenciás tengeren innen, egy öreg király.

Ennek a királynak – atyai jusson – volt egy sűrű erdeje, mely nappal csillámos, zöldarany ragyogásban játszott. Madarak trilláztak benne, éven át szarvas és vaddisznó motozta az avart. Tiritarka virágos tisztásokon pillangók kergetőztek, mókusok rohantak fontoskodva, ágról ágra ugrálva. Farkasok, rókák éltek pockokkal, erdei manókkal és tündérekkel bontatlan, csodálatos egységben. Az erdő saját rendjében mindenkinek megvolt a maga feladata, minden lény pótolhatatlan és tökéletes létező volt. Élt, lélegzett és dalolt a rengeteg.

131124

A sűrűség az idők kezdete óta létezett a királyság szívében, hogy a megfáradt, zavarodott lélek megtisztulhasson fái alatt, feltöltődjön szeretettel, csodával és szépséggel. A kéz bőre tapasztalja a virágok selymét és a fatörzsek érintését, a gerinc kinyújtózzon a bársonyos fűszőnyegen, az orr részegüljön szivárványos kelyhek mézillatától, a fül feledkezzen bele a sóvárogva vágyott madárkórus dallamcsodáiba, vadon növő szamóca édesítse elégedettséggé az éhezést, a vándor szeme megnyugodhasson, új életre keljen a csillapító, zöldes tündöklésben.

A birodalom létezése óta királyok és közemberek kerestek áldást az erdőben, vágyták tapasztalni az égi harmóniát, a létezés isteni rendjéhez emelték lelküket. Űzőcskéztek, sebes táltosokon vágtattak, körtánctól szédültek, bódultan ölelkeztek. Az erdő a csodák tapasztalásának helyszíne volt. Rejtelmes, igéző birodalom.

Sok évvel ezelőtt, uralkodásának első hajnalán, csákányt és lapátot fogott a király, és elindult az erdő felé. Sűrű aggodalomtól nehéz szívvel tette egyik lábát a másik elé. A fák közé érve szét sem nézett, oda se hallgatott, csak ment előre, míg egy tisztáshoz nem ért. A tisztáson aztán ásni kezdett, és addig ásott, amíg ereje tartott. Mikor holtra fáradt, hazavánszorgott palotájába, és zavaros, sötét álomba merült.

Országlása idején gyakran járt az erdőben félelemtől súlyos léptekkel; mindig tovább és tovább mélyítette a vermet. Amikor félelme rettegésbe váltott, a gödör alját borotvaéles kövekkel szórta fel. Majd hazatért.

Az utolsó napon szinte jéggé dermedt a rettegéstől. Borzasztotta a tudat, hogy bemegy az erdőbe, beleesik a gödörbe, és vége lesz. Szépen felöltözött, kezébe vette a csákányt, a lapátot, s elindult a félelem jól ismert, kitaposott ösvényén. Mialatt utoljára tette meg az utat elnehezült léptei által szélesre koptatott gyalogúton, újrafélte egész addigi életét. Amikor a gödör peremére ért, lassan megállt. Szép rendben maga mellé tette szerszámait. Nem nézett a virágokra, nem nézte a fák koronáját, nem nézte az eget. Nem hallotta a madarakat, nem érezte az illatokat. Szorosan csukva tartott szemmel, fejét lehajtva állt sokáig. Nagyon sokáig. Majd, mikor a Nap égi útján elérte a legmagasabb fa koronáját, szikrázó, gyémántos igazgyöngyök gördültek ki zárt szemhéjai mögül. Aztán a semmibe lépett.

Némán, dermedten állt az erdő, míg a király zuhant.

logo

Amikor félünk… magunknak ássuk a borzalmak vermét és mi vagyunk, akik elmegyünk a pereméig, mi vagyunk, akik ugrunk.

Pedig minden pillanatban választhatnánk, hogy szemünket a szépség, szívünket a csoda felé fordítjuk. A királynak hatalmában áll letenni csákányt és lapátot, és új ösvényt taposni kristályvizű tó felé. A király élete minden percében szabad és boldog lehetne… ha ráébredne, hogy király.

Pálcák a kézben, áldás az úton.