Tíz éve ezen a napon lettem hivatalosan asztrozófus. Tíz éve nem láttam még tisztán, pontosan milyen út vár rám, mivel foglalkozom majd pontosan, csak a szívemben égő irányfényre számíthattam.
Tíz éve dolgozom azon, hogy a ránkhazudott tudati bilincseket, a természetes emberségünkhöz kapcsolódó szégyeneket és bűntudatokat magunk mögött hagyhassuk. Hogy szabadon élhessük önmagunk legjobb verzióját.
Ahogy az sokunkkal lenni szokott, először csak azt tudtam, mit nem akarok. Onnan indultam, hogy én hogyan nem akarok élni, dolgozni. Aztán ezekből a nemekből szépen kialakultak az igeneim. Az Életszerelemnek az a formája, amit önazonosan tudok élni is, közvetíteni is.
Hogy voltak-e nehéz szakaszok? Ó, igen.
Hogy követtem-e el hibákat?
Igen.
Hogy szeretnék-e másik életet?
Biztosan nem.
Az elmúlt napokat békében, pihenéssel töltöttük. A Nagy Kékség mellett ért minket egy távoli, de kedves ismerős halálhíre, és ez a történés ismét felhívta a figyelmünket arra, mennyire drága az életnek minden perce, mennyire nem érdemes bízni a majdholnapban és hogy minden, amit vágyunk megtenni vagy kimondani, arra egyetlen megfelelő időpont létezik, mégpedig a MOST.
Az elmúlt tíz évemben annak a szerelmetes hivatásnak éltem, amit születésem előtt, szenvedéllyel választottam magamnak. Ami szeretni, ölelni tanítja a fizikai testéről leszakított, civilizált embert úgy, hogy közben azért megálljon két lábbal a földön, a realitás talaján.
Ami megmutatja a gyönyör útját az aszkézisra szorított, kizsigerelt, bénulatig szégyenített generációk gyermekeinek – nekünk.
Az elmúlt tíz évben voltam feleség, barát, szajha, szerető és gyóntató.
Többek között.
Az elmúlt tíz évem szervesen kapcsolódik az elmúlt negyvenháromhoz, amikor a saját utamat járva oldom meg a saját (talán csak képzeletbeli) vizsgapapíromat. És ezen a vizsgán – úgy vettem észre – jobb eredményeket érünk el, ha összedolgozunk.
Nőként is, és ebben a minőségben átírjuk a régi beteg, gyűlölködő, versengő mintáinkat. És Emberként is, ahol Férfi és Nő méltó módon, tisztelettel fordul egymás felé. És ebben a kölcsönös tiszteletben, ebben a maga fényére tudatos és saját lelkével harmóniában létező önazonosságban teremt aztán csodákat, képmásaként a Teremtőnek, aki saját lényegiségével ruházta fel és indította útjára teremtményét – minket.
Tíz évvel ezelőtt – immár tudatosan is – arra tettem fel az életem, hogy a méltó emberi kapcsolódásokat tanulmányozom, hogy szolgálatára leszek annak, ami örök érték és segítek lebontani a fényevesztett, rideggé merevedett, halott struktúrákat (és néha asszisztálok a kettő szétszálazásának folyamatában).
Hogy a sok – remek és csodálatos – Fénymunkás mellett be fogok nézni az árnyékok világába, lemerülök a sötétség birodalmába és ahogy tőlem telik, megismerem és átszűröm magamon a kevésbé csillámpónis régiók kincseit – aztán megmutatom, elmesélem nektek, amit találtam.
Tíz éve lépdelek ezen az úton, mélyen érezve, hogy a népszerűtlen álláspontot is ki kell olykor mondani valakinek, és ha csínybe megyünk (ahogy F. Á. szerette mondani), akkor valakinek el kell vinni a balhét teljes felelősséggel. És ilyenkor én vállalom ezt a valakiságot, mert korábban menekültem eleget ahhoz, hogy egy ideje megállhassak már.
Egy ideje nem járok egyedül az utamon. Először jöttetek ti, akik elolvastátok a gondolataimat, akikkel eszmecserét folytattunk, akikkel együtt kutattunk újabb kérdések és újabb válaszok után. Ti, akiknek a figyelméről sokszor rugaszkodtam el megújult lendülettel, mert éreztem: rajtam kívül van még, akinek fontos ez a munka (hivatás, szerelem, megszállottság, őrültség – nem kívánt törlendő).
Aztán – hosszú évek múlva – jött egy munkatársam, aki jóval több mindenben társ, mint a munkában. Hogy csak egyet emeljek ki: ha Emese nem olyan csodálatosan konok, állhatatos és nem tudja olyan kiválóan kimozogni a furfangos mesterrigolyáimat, akkor a FB-bejegyzéseken kívül nem lenne online megjelenésem. Se Zoom alkalmak, se Online Tudástár, és főleg nem lenne Praktikus Misztika Önismereti Asztrozófia se, mert ez ellen több lábbal is aktívan befeszítettem, pedig utólag már tudom, hogy minden online megjelenés nagyon jól sikerült, és igaz az, hogy nem fair kihagyni azokat a társainkat a világunkból, akik fizikailag képtelenek jelen lenni az élő programokon (mert másik országban élnek, vagy másik vidéken, vagy mert épp egy vírus miatt lezárták a világot). Amennyire kapálóztam az online tér ellen, most annyira szeretem már, hogy van nekünk egy virtuális térben (is) létező közös-s-ég-ünk.
És majdnem két éve (mélyen hiszem, hogy a végzett belső munka eredményeképpen) megérkeztem a férfi mellé, akihez tartozom. És akivel most új szakaszba lép az életünk, és aki soha nem kérte (és nem kérné) tőlem, hogy adjam fel a hivatásom, vagy csináljam más módszerekkel. Aki úgy fogta meg a kezemet, hogy tudja minden sötétségemet, minden mélységemet. És aki segít nekem analizálni és elmondhatóvá szűrni a csodát, ami végbemegy köztünk.
Most, tíz év összegzéseként két dolog fénylik élesen a lelkemben.
Az első a jelen sürgetése: úgy élni, úgy szeretni, úgy ölelni, enni, olvasni, aludni, mintha nem lenne holnap. Tiszta szívvel megölelni minden tapasztalást, amit az Élet tartogat. Hogy az utolsó percek ne a kihagyott esélyek keserű megbánásáról szóljanak.
A második a hála. Amiért ezt az életet élhetem, amiért létezik ez a közös-s-ég. Amiért figyeltek, és van kinek megmutatnom, elmesélnem, amit eddig összegyűjtöttem.
És hogy tovább hogyan lesz?
Gyűjtögetek, ahogy eddig.
Szintetizálok, ahogy eddig.
És elmesélem nektek, ahogy eddig.
Jöttök-e velem?
Pálcák a kézben, áldás az úton.
