Oldal kiválasztása

Jelen időszakunkat alapjaiban határozza meg a Szaturnusz-Uránusz quadrát, az anyagba teremtő inspiráció. Ennek kapcsán minduntalan elismételjük, mennyire fontos saját határaink túlszárnyalása, a korlátok lebontása (illetve átszerkesztése mászókává), a komfortzónánk elhagyása azért, hogy életünk tisztább, önvalónk szabadabb lehessen.

Kevés szó esik azonban az ellentétesen ható folyamatról. Nevezetesen: miként szolgálják a határok, falak és korlátok a szabadságunkat.

Paradoxon? Aligha.

Gondoljunk például arra, hogy professzionálisan elsajátítjuk a fontossági sorrend felállításának mágiáját, és a nemet mondás varázsigéit. Ebben a folyamatban kijelöljük, kitűzzük és következetesen megvédjük határainkat, ezzel biztosítva önmagunk számára a szabad mozgásteret, az erőforrásaink optimális felhasználását.

Végiggondolhatjuk azt is, milyen sok esetben pörgünk vörös tartományban, hányszor használjuk utolsó (utáni) erőtartalékainkat azért, mert megfeleléseinket, mások igényeinek/vágyainak teljesítését előbbre helyeztük saját jó közérzetünknél, boldogságunknál, és – bizony! – sok esetben egészségünknél.

Rövid távon esetleg célravezetőnek tűnhet mindez. Aztán viszont rendesen történik valamilyen „váratlan” esemény, „véletlen”, ami rámutat ennek a diszciplinának a törékenységére. Könnyen láthatóvá válik, mi mindent hordunk a vállunkon egyedül, ha néhány napra kivonódunk a forgalomból (és nem is kell feltétlenül sorstragédiákra gondolni, elég egy combosabb nátha, vagy egy sérülés, ami akadályoz a helyváltoztatásban, esetleg az elektronikus kommunikációban is). Vizsgáljuk meg – akár egy egyszerű gondolatkísérletben, hiszen nem feltétlenül muszáj megvárni, amíg leroggyanunk az egészségünkről –, hogy mi történne életünkkel (benne életünk egyéb szereplőivel) a tevékeny részvételünk nélkül.

Saját tapasztalatom leckéi alapján (ehhez még asztrozófusnak lenni sem szükséges) állítom, hogy rengeteg esetben akkor tapasztalhatjuk az optimális szabadság ajándékát, ha bölcsen kitűzzük azokat a bizonyos határkarókat. Akkor használjuk fel a rendelkezésünkre álló erőforrásokat (fizikai, szellemi és érzelmi energiáinkat, időnket, pénzünket, stb.) hatékonyan, ha mienk az ellenőrzés a saját (!) rendszerünk felett, és mi határozzuk meg, hogy ebben a rendszerben kinek/minek jut(hat) energia. És igen, itt is rendkívül lényeges a fenntartható fejlődés régen elcsépelt ideája. Mert csak abból tudunk adni (igen, mindannyian), ami van nekünk. Ami nekem sincsen, abból képtelen vagyok adni bárkinek, a legnagyobb jószándék mellett sem. És itt elsősorban nem is az anyagi dolgokra gondolok most. Ugyanígy működik ez figyelemmel, szeretettel, értékes idővel.

A földi RENDszer az erőforrások bölcs elosztására van optimalizálva. A polaritás világában a választásaink szabadságán keresztül tanulunk. És olykor fel kell ismernünk, hogy akkor aktivizálódik az Uránusz magas szinten, amikor a Szaturnuszt is bölcsen működtetjük.

Bölcsen, tehát mindenkor rugalmasan alkalmazva a lehetőségeket és eszközöket az adott helyzetre. Mert sokszor van, hogy bizonyos falakat, gátakat fel kell robbantani a fenébe. Viszont sokszor esünk abba az ezospiri divatcsapdába, hogy minden falat, korlátot egyöntetűen rossznak bélyegzünk, párhuzamosan azzal, ahogy a Szaturnuszt szereti kikiáltani a divatasztrológia a legnagyobb kártevőnek.

Olykor bizony a Szaturnusz mesterszintje a belépő a személyes szabadság tapasztalásához. A gyűrűs planéta tehát itt is betölti a kapu (a kapu őrzője) szerepét, csak éppen más nézőpontból.

Hadd írjak egy gyakorlati példát.

Az utóbbi években a saját környezetemben és a veletek való beszélgetésekben is tapinthatóvá válik a jelenség, hogy életképtelen, céltalanul lézengő, kallódó generációk kerülnek ki a rendszerből, illetve kerülnek bele a rendszerbe – nézőpont kérdése.

A pszichológia/szociológia régóta foglalkozik a helikopter szülők jelenségével, de nézetem szerint nem elég régen és nem elég alaposan. De még ha alaposan foglalkozna is: tenni – kompetencia és elérés hiányában – nem tud semmit.

A mamahotel mindeközben teltházzal üzemel.

Fiatal felnőttek tűnnek el tömegével és nyomtalanul a süllyesztőben. És velük együtt zabálja fel a Semmi a lehetőségeiket, ötleteiket, zsenialitásukat, alkotóerejüket, világformáló robbanékonyágukat… az egyedül rájuk jellemző, pótolhatatlan, gyémántfénnyel ragyogó egyéniségükről nem is beszélve.

A Facebook-TikTok-Instagram Bermuda-háromszögében eltűnt generációknak csak a héja marad a mi világunkban. Esznek, ürítenek, szexelnek, moziba járnak (bár a Netflix világában ez se sokáig lesz így), de alig csinálnak olyasmit, ami egyenesen következne a szemgolyónak az agy térfogatához viszonyított arányából. Ez pedig a mi felelősségünk, nagyjából teljes egészében.

És hogy miként kapcsolódik ez a Szaturnusz-Uránusz mágiájához? Egyszerűen. Ugyanis a határállítást gyakorta eszünkbe sem jut alkalmazni azokkal szemben, akiket tiszta szívből szeretünk.

Fel sem merül ez az opció, hiszen mindenkor tenni akarunk azért, hogy nekik jobb legyen, hogy nekik könnyebb legyen. A fenenagy csinálásba fullasztjuk bele a saját gyermekeinket. Elintézünk helyettük mindent, kivattázzuk az útjukat, mert meg akarjuk kímélni őket azoktól a sérülésektől és fájdalmaktól, amik nekünk kijutottak, és jobban akarjuk tudni a Sorsuknál, mi válik hasznukra.

Jut eszembe ’haszon’. az édesanyák és édesapák, akik autonóm férfiként és nőként nagyon régen nem definiálják magukat, haszontalanná, funkciótlanná válnának, ha gyermekeik önállósodnának, felnőnének. Tehát kiszolgálják és fenntartják ezt a rendszert, hiszen a létjogosultságuk (érvényességük) múlik azon, hogy a kínálatukra legyen kereslet, a mamahotelnek legyen lakója. Különben a hotel lehúzhatja a rolót. És akkor? Mi lesz azután?

Generációkat rokkantunk meg azzal, hogy saját fontosságunk gőgös illúziójától elvakultan felvágjuk a pillangó bábját, hogy a pillangónak ne kelljen küzdenie és erőfeszítés nélkül, simán és kényelmesen repülhessen. És nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy az így megbabrált pillangósors nem repülést jelent, hanem csökevényes életképtelenséget és gyors halált az első megváltó szajkó csőrében. Vagy ami talán még rosszabb: nyomorék vegetálást a fent említett zombilétben. (Látta valaki a Mátrix című filmet?)

Ahogyan évekkel ezelőtt felvágtuk a „gyerekek miatt maradunk együtt” gennyes, gyulladt fekélyét, ugyanúgy van most ideje annak, hogy kimondjuk: a mi generációnk felelőssége, hogy tiszta, következetes és korrekt határokat húzzon, és azokat tartsa is. Hogy megtanulja a nem-csinálás  mágiáját. Egyrészt a maga boldogsága miatt, másrészt – és ez legalább ilyen fontos – hogy a saját határai mögött tartsa magát és ne annektálja a jövő generációk életterét, lehetőségeit, esélyeit.

Azzal, hogy mi kitűzzük a cölöpöket, egyúttal teret és lehetőséget garantálunk gyermekeinknek a tapasztalati bölcsesség megszerzésére, a hibázásra (és az ún. „hibákból” való tanulásra), az edződésre, a szellemi és lelki homeosztázis kialakítására. Röviden: lehetőséget engedünk nekik arra, hogy beteljesítsék a Sorsot, amire születtek.

Gondoljatok bele: vajon mi történt volna a legkisebb királyfival, Fehérlófiával, Heraklésszel, ha beleszületik egy XXI. századi helikopter-famíliába? Nos…

A Szaturnusz-Uránusz quadrát több lehetőséget tartogat számunkra, mint gondolnánk.

Ne higgyétek. Teszteljétek.

Pálcák a kézben, áldás az úton.