„Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.”
Mt. 7., 13-14.
No most rólam tudhatjátok eddigre, hogy nem riogatok. Vagy ha mégis, akkor azt olyan kifinomultan csinálom, hogy valami egyébnek tűnik. Alant sem félelmeket vágyom ébreszteni. Hanem – amint szokás – gondolatokat.
Azért veszem elő ismét ezt a csontot, mert mostanság megint sok esetben látok olyat, hogy az emberek meg akarnak szerezni valamit anélkül, hogy hajlandóak lennének megfizetni az árát. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy ajándékokat akarunk a Sorstól, mert ez teljesen rendben van. Sokkal inkább arra, amikor instant megoldásokat várunk (haladóbbja lehetőleg másoktól) a problémáinkra anélkül, hogy mozdulnunk/változtatnunk kellene.
Vágyjuk, hogy a szorongás vegye a kalapját és eloldalogjon, de nem vagyunk hajlandók naponta 5-10 percet légzésfigyelni, elcsendesedni. Vágyunk egy jobb életre, de nem vesszük a fáradságot, hogy legalább magunknak megfogalmazzuk, hogyan is nézzen ki ez az élet. Szeretnénk 4-6 kilóval könnyebb lenni, de nem emeljük fel a valagunkat a fotelból, hogy legalább a kutyát elvigyük sétálni. Vágyjuk javítani a szexuális életünket, de nem szentelünk figyelmet és értékes időt partnerünknek ennek érdekében.
Soroljam tovább?
Feljebb Jézus egyik gondolatát idéztem. Vajon arról szól ez, hogy olyan bazi nehéz megtalálni az életben a gyönyörűséget? Arról, hogy a boldog életet csak keservesen, vérrel-verejtékkel lehet kicsikarni? Hát… szerintem nem. Szerintem arról van fent szó, hogy a széles kapu a szétszórtság, a széles út a könnyebb ellenállás. Az előrágott gondolatok, energiamentes vegetálás. A szoros kapu ezzel szemben a koncentráció (mind gondolati, mind érzelmi értelemben). A keskeny út pedig a kilengésmentes, céltudatos élet. Amikor arra használom fel az erőimet, amire akarom. Amikor tudatosan alakítom a Sorsomat. Mondhatnám úgy is, hogy együtt mozgok az áramlattal, ami nem, nem azonos a kisebb ellenállás keresésével.
Kérlek, töprengjetek el azon, mi a rossz az erőben. Mi a rossz az akaratban?
Szerintem – a manapság divatos passzív spirituális puhatestű-hozzáállással ellentétben – az akarat szuper. A vágy kiváló. Az erőt ünnepelni kellene. Ezek mind tiszta energiák (is lehetnének, ha nem vakon kóvályognánk a világban, hanem szépen összpontosítanánk és adnánk nekik építő-emelő irányt és célt).
Sosem az akarat a baj, hanem a görcs. Sosem az erő bánt, hanem az erőszak. Ha az akaratomat a saját céljaim szolgálatába tudtam állítani (akaratos vagyok? na és?), az azt jelenti, hogy begyújtottam a rakétákat. Hogy a kreativitásomat, erőmet, időmet valami olyan mögé csoportosítom (tudatosan), amiért érdemes (volt) megszületni erre a bolygóra. A lelkem tüzét egy gyújtópontba koncentrálom, hogy fellobbanjon a küldetésem lángja.
A „szeretnék majd”, a „megpróbálom”: halott energia. Eleve felmentést adunk magunknak ezekkel a frázisokkal – kudarc esetére. Ami ilyen kezdetekkel borítékolható is. Ha megpróbállak felhívni, mindketten tudjuk, hogy nem foglak felhívni. Ha szeretnék majd valamikor megtanulni zongorázni, nyilvánvaló, hogy ez a „valamikor” nem ebben az életben lesz. Ezekkel azt mondjuk: tudom, hogy valahol arra lenne az irány, de lusta vagyok, gyáva vagyok, megalkuvó vagyok ahhoz, hogy megmozduljak. Felmentem magam, és én is elhiszem: hiszen szerettem volna, megpróbáltam, de nem sikerült. Te sem vethetsz rám követ, hiszen megpróbáltam. Megpróbáltam, de nem sikerült.
Az ördögi ebben az, hogy már akkor tudom, hogy nem sikerült, amikor még meg sem próbáltam. Időjáték: mielőtt elkezdődött volna, befejezett tény a kudarca.
Látjátok? Mi húzzuk bele magunkat az örvénybe. Ráadásként gondolhatunk arra, hogy nem csak az a hitszegő, aki másoknak adott szavát szegi meg. Csak hát az önmagunknak tett fogadalmakról könnyű és jóleső elfeledkezni (lásd még: Karinthy – Találkozás egy fiatalemberrel).
Ezekben a plútós-jupiteres napokban (de máskor is, ha van merszünk) eltöprenghetünk azon, mi kellene ahhoz, hogy ne a langyos sz@r kényelmét válasszuk? Mi kellene ahhoz, hogy felrepüljön bennünk a főnix? Mitől félünk, mi történik, ha önvalónk/lelkünk/igazságunk megmutatkozik a külvilágban?
Panaszkodunk a képmutató világra. Panaszkodunk, miközben jókislányosan és jókisfiúsan tartjuk a szánkat, mert különben elküldhetnek a munkahelyünkről. Szerintetek hogyan lehet a csalásoknak és hazugságoknak véget vetni? Egyszer csak jön egy tündér, elkezdi valahol kívül, hogy aztán a pozitív változás begyűrűzhessen lelkünk mélyebb rétegeibe is? Megjelenik a világban az igazság, a becsület, a szolidaritás? És a politikai (egyházi/társadalmi) hierarchiában felülről fog lefelé áramlani, mert eddig is mindig így történt? Tényleg ezt hisszük?
Nos… a matematikai valószínűsége ennek is megvan.
Azért szerintem lassan eltűnődhetnénk azon, mi történne akkor, ha felemelnénk az ideológiai seggünket az agyonrágott klisékről és elkezdenénk önállóan gondolkodni, cselekedni. Ha nem megy egyszerre mindenhol, legalább lépésenként. Ahogyan füvet nyírunk. Vagy felmosunk. Egyszerre mindig csak egy nyomon – végül aztán rövid a gyep, tiszta az otthon.
Mi lenne, ha elkezdenénk a nagyobb ellenállás felé mozdulni? Esetleg rájönnénk, hogy végső soron mégis erre esik kényelmesebb járás?
És végül – csak hogy ne legyen félreértés – az „erő” unisex fogalom. A jellege lesz majd férfias, vagy nőies, de maga a fogalom mindenki számára hozzáférhető. Ugyanúgy, ahogy az igazság, becsület, akarat, őszinteség és még sokan mások.
Pálcák a kézben, áldás az úton.