A tegnapi cikk utóéletéből okulva már az elején felhívom a figyelmet, hogy alant a (zsidó-keresztyén) vallási érzékenység megzavarására alkalmas gondolatokat bontok ki.
Ismét.
Aki tehát nem szereti, ha felborzoljuk az előpépesített gondolatxanaxokat, bátran navigáljon más oldalakra.
Mindennapjaim során gyakran tapasztalom, hogy a patriarchális társadalmi (és vallási) berendezkedésben szocializálódott embernek kiemelt Achilles-sarka a nők létezése. Tekintettel arra, hogy zavaróan sokan vagyunk ezen a világon (többen, mint amennyit el lehetne titkolni), muszáj velünk kezdeni valamit. Már csak azért is, mert jelenleg a biológiai szaporodás még mindig (vagyis inkább: egyelőre) elképzelhetetlen az anyaméh (tehát ANYAméh) védelmező közege nélkül. Nőkre tehát szükség van. Az is igaz, hogy kényelmesebb lenne, ha ezek a bébitartályok nem gondolkodnának túl sokat, mert abból csak a baj van. Ám – fájdalom – oly időket élünk, amikor egyes példányoknak nem és nem megy az előrágott falatok lenyelése. Rengeteg a frusztráció – mint azt írjátok is a hozzászólásokban – a női-férfi együttműködés területén. Rengeteg a seb, a kimondatlan igazságtalanság, fájdalom és árulás. Gyilkos indulatok fortyognak a mélyben.
Részemről azt vallom, hogy az említett indulatok csak addig életellenesek, amíg felszínre nem hozzuk, meg nem ismerjük őket. Amíg ki nem mondjuk a szarról, hogy szar, a fecskéről, hogy fecske. Vagy legalább: hogy én kimondhatom a fecskéről, hogy szerintem fecske, te pedig nem égetsz meg azért, mert szerinted meg szar, és te vagy az erősebb.
Annyiszor bélyegeztek már feministának (a szónak teljesen fals értelmében), annyiszor kaptam meg, hogy nekem semmi sem szent (pedig dehogynem, legfeljebb máshogy, mint a többségnek), hogy egy cikk ide vagy oda már teljesen mindegy. Gondolkodom kicsit a kultúránk által kínált asszonyképen.
Most is – mint általában – a Bibliát veszem alapul. Apokrifok, utólag megtalált vagy kimeditált kiegészítések nélkül.
Hogy aszondja.
A nyugati civilizációt mélységeiben meghatározza Jézus alakja. Azt hiszem, történelmileg annyi bizonyosodott be (?) vele kapcsolatban, hogy valós történelmi alak volt kb. kétezer évvel ezelőtt. A többi mind arra van bízva, hogy mit hiszünk el róla, mit érzünk vele kapcsolatban kollektíven és egyéni szinten.
Elvileg volt körülötte hozzávetőleg egy tucat férfi (a hozzá közel álló tanítványok, barátok, útitársak). Nőkből pedig kettő. Ha a kanonizált Biblia szövegénél maradunk (most annál maradunk), akkor életében két meghatározó női alak fordult tehát elő. Egy szűz és egy kurva.
Van egy édesanya, az idealizált tiszta nő (la Mamma), aki a szexualitás teremtő aktusa nélkül (ha úgy tetszik: a test bűnétől mentesen) létrehozta méhében Isten fiának fizikai testét. Ez a nő az eredet. Hellingeri családrendszerben ő a „nagy”, tehát felette áll Jézusnak. Bibliai családrendszerben természetesen nem áll felette, de mindenképpen előtte érkezett a bolygóra és őt választotta a Teremtő arra a nemes küldetésre, hogy megnyilvánulási lehetőséget biztosítson a Messiásnak a fizikai síkon. (Itt jegyzem meg, hogy a Teremtő megtehette volna, hogy egy tojásból varázsolja elő Jézust teljes fegyverzetben, és talán azért nem történt ez így, mert ezt még nehezebb lett volna átnyomni a káprázatvilágban élő emberlény realitás-érzékén, mint a szűznemzést.)
Sajnos nem tudom pontosan (és lusta vagyok utánajárni), hogy vajon Mária egész életében megőrizte-e érintetlenségét, avagy Jézusnak voltak (fél)testvérei. Halvány emlékeim szerint egyébként voltak testvérei, de ez ebből a szempontból lényegtelen. Ami fontos: az Anya az egyik meghatározó nőalak Jézus életében. Az Anya, aki szűz, aki ilyen módon (is) tiszta, és akitől ered az ő fizikai élete.
Van aztán a másik nő, a megkövezendő kurva, akit Jézus egy cseles etikai sakk-matt lépéssel kioroz a rendes délutáni asszonylincselésre összecsődült tömeg karmai közül.
Erről a nőről azt tudhatjuk, hogy (ha már a meghiúsult kövezés következtében a nyakába szakadt egy csomó életben tölthető nap) Jézus tanítványi körében (vagy egyéb módon) Jézus mellett maradt és meg is tartotta ezt a pozícióját a kereszthalál után is. Kettejük kapcsolata tekintetében a Biblia igen szűkszavúan nyilatkozik, de az az egy momentum talán a kanonizált szövegnek is a része, amelyben a férfi tanítványok nehezményezik, miért áll Magdolna olyan közel a Mester szívéhez.
Vagyis ez a pályaelhagyó prosti Jézus mellett sertepertél (még akkor is, ha kettejük között soha semmilyen fizikai kapcsolat nincsen, a homloksimítást is ideértve), és fontos szerepet tölt be az életében.
Számomra Jézus megtestesíti a Mágus, a megvilágosodott Mester archetípusát. Mégis mint ilyennek, Jézusnak (elvileg) nincs az életében egy olyan nő, akiben integráltan jelen van az anyaság csodája ÉS a szexualitás szentséges szabadsága. Szűz Mária és Mária Magdaléna együtt tesznek ki egy egész nőt, mégpedig oly módon, hogy az általuk képviselt tulajdonságok (vagy ha úgy tetszik: értékek) halmazainak nincs (és nem is lehet) metszete. Péter egyházának világképe szerint tehát vagy szűz vagyok (szexmentes, „tiszta”, alázatos), Fájdalmas Anya (akit lehet imádni, magasztalni), vagy kitaszított, mocskos, állati ösztönök által vezérelt lotyó vagyok, aki annyira utálatos, hogy csak egy megvilágosodott (majdani) szent képes magához emelni. (Mária Magdolna viszonylatában mindenképpen a „lent” jelenik meg: Jézus felemeli a porból, lehajol hozzá, minden szempontból magasabban helyezkedik el nála).
Van tehát egy anyukánk „fent”, van egy kurvánk „lent”, de szintben („mellettem”) nincs senki. A vonatkozó szellemi-lelki kódoltság pedig, ami ebből ered, az az, hogy szükségképpen választanom kell a két irány között. És ez a lecke egyaránt fel van adva férfiaknak és nőknek is. Elképzelhetetlenül sok hölgy küzd azzal a problémával, hogy képtelen (akár még gondolati szinten is) integrálni magában a (szűz)anyát és a szajhát. És itt most hasznos, ha nem teszünk előjelet. Az Ördögszentelőben bővebben írtam arról, mi újság van az árnyékban lévő részeinkkel történő haverkodással. Ugyanez a technika itt is alkalmazható (lenne).
Az urak gondja ugyanakkor az, hogy nem és nem képesek egyenrangú kapcsolódásban gondolkodni (és itt egyperces néma tisztelgés a valódi kivételeknek, akik igenis léteznek és csodálatosak). VAGY tisztelem az asszonyt, szellemi (esetleg lelki) társam, de akkor nem szexelek vele; VAGY szexelek vele, de akkor már alantas (és engem is a sárba rántott a test bűnös kísértésével). Ha ebben a kettéosztottságban szexelek vele, akkor bónuszként az is idecsapódik, hogy azért is rá fogok haragudni, amiért kívánom, amiért újra és újra lehúz az irányában felhorgadó saját vágyam (elárul a saját testem, és a többi, és a többi). Egy dolog nem fog ebben a leosztásban megtörténni: a bűntudatmentes, szabad, imádságnak számoló szentséges egybeolvadás.
A magyar nyelv ismeri a „szűzkurva” intézményét. Ez az állatfaj pedig abból születik, ha fejtől-lábtól próbáljuk összeerőltetni Szűz Máriát és Mária Magdolnát önmagunkban. A szűzkurva működés közben úgy néz ki, hogy felpiszkálja a férfi vágyát, örömét leli abban, hogy hódít, hogy vonz, hogy évődik. Amikor azonban a fizikai szintű beteljesülésre kerülne a sor, akkor lezár, kihátrál, partnerét megelégítetlenül rajta hagyja a hoppon. És keveset sem javít a helyzeten, hogy legtöbbször ezt a szitut ő maga sem élvezi, lévén ugyanolyan megelégületlen, mint a felpendítve hagyott férfi.
Hosszú és tapasztalatokkal teli életem során gyakran van alkalmam urakkal beszélgetni, még intim, mélységes témákról is. Soha eddig egyetlen férfival nem találkoztam, akinek bejött volna a szűzkurva archetípus. Sőt, inkább dühöt véltem felfedezni ezen történetek alatt – van belőlük elég. És a magam részéről tökéletesen megértem ezt az indulatot.
Érzésem szerint azt lenne jó kitalálni, hogyan tudjuk úgy megváltoztatni az eredeti archetípusokat (ha úgy tetszik: újraírni a szerepeket), hogy automatikusan kimaradjon a bűntudat és a frusztráció, és a szexuális (vagyis teremtő) energiák a besülés helyett a harmónia szolgálatában dolgozzanak. Hogyan tudnánk úgy átírni ezt a mesét, hogy kinézzük abból a megvilágosodott Mesterből, hogy képes a méltó kapcsolódásokra, és hogy nem fossa le a bokáját akkor, amikor vele egylényegű női erővel találkozik szemközt, sőt (horribile dictu!) örvend is neki. Hogyan szólna a történet akkor, ha nem kellene választanunk a női létezés két kisarkított (és soha össze nem futó) nyomvonala közül, hanem mindannyian élhetnénk mindegyiket és bármelyiket, szabad választásunk szerint, méltó módon, önazonosan?
A kérdés végső soron az: hogyan változtathatók az évezredes sérelmek, fájdalmak, árulások és félelmek egyetlen határozott mozdulattal a szeretés építő, életet adó erőivé.
Szerintetek?