No jó, most egy kicsit megint eldurrant a türelmem. Ráfoghatnám a Nap-Plútóra, de nem teszem. Önállóan húztam fel magam egy olvasmány-élményemen.
Kedvesek, élni (mi több: bátran élni) nem azt jelenti, hogy nem félünk. Szabad félni, legalábbis addig, ameddig nem tanuljuk meg tapasztalataink által, hogy a Gondviselés (vagy bölcsebb énünk, vagy hívjuk bárhogy) vigyázza utunkat, és minden, MINDEN jól van úgy, ahogy van.
Viszont a félelem börtönében vegetálni és visszariadni minden és bármely cselekvéstől, emberi interakcióktól – majd ennek a tanult tehetetlenségnek hangzatos neveket adni és divatos kifogások mögé bújni: ez már szabadon választott nyomor. Lehet ebben dagonyázni, de ilyenkor, emiatt panaszkodni már nem ér. Ha azt választom, hogy szabad akaratomból bezárkózom minden elől, ami Élet, ami Fény, akkor a vegetálásom minden pillanatában legalább magam előtt vállaljam fel, hogy azért van ez így, mert ÉN így döntöttem. Mert nem engedek be semmit.
Kizárni reméljük a fájdalmat, de a fájdalom úgyis megtalálja az utat, mert ez a dolga. Amit ki tudunk zárni: csupán az öröm, a vidámság. A színek.
Tényleg azt hisszük, hogy ha egész életünkben a medence széléről kiabálunk (vagy még nem is kiabálunk), akkor elkerülhetjük a sérülést? Valóban lehetünk olyan naivak, hogy azzal ámítjuk magunkat: ha nem cselekszem, nem sérülhetek?
Nem lenne esetleg érdemes azon elgondolkodni, mekkora teher, milyen őrülten nehéz minden egyes nap a félelem diktálta passzivitásba merevedni? Úgy megbénulni a sok „mi lesz, ha…” prekoncepciótól, hogy végül már azt is elfelejtsük, milyen érzés a nyári szellő simogatása? Hogy végül magunk ragaszkodjunk börtönünk biztonságosnak hazudott, ismerősnek vélt falaihoz?
Gondolunk olykor arra, hogy talán napjaink, heteink vannak hátra ezen a játszótéren? És hogy az utolsó órában mozizván (mert mindenki mozizik az utolsó órán) vajon elégedetten, hálatelt szívvel csettintünk (Vörösmartyval szólván: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”), vagy a rettenet szorítja össze a szívünket és keserűn szűkölünk a rengeteg elszalasztott lehetőséggel szembesülvén?
Legyetek szívesek átgondolni (kérlek, a kedvemért!), hogy mikor óvott meg Benneteket bármitől a félelemből nem-cselekvés! Vonjatok mérleget: ha volt valami, amitől féltetek, de – akár remegő lábakkal – beleálltatok… milyen csodákat, milyen kalandokat éltetek meg? Visszanézve mennyivel lettetek erősebbek, gazdagabbak, „többek”? És a félelmek: hány lehetőséget, hány ajándékot, mennyi mindent szalasztottatok el azért, mert nem mondtatok ki, nem tettetek meg valamit – a félelem hazugsága miatt?
A földi létben az idő (is) illúzió. Szokták mondani: nincs idő. És tényleg. Nagyon sok esetben (többször, mint elhinni kényelmes) valóban nincs idő.
Pálcák a kézben, áldás az úton.