A minap Mesterem azt mondta valakiről: „egyedül van, mint az ujjam”. És mutatta is hozzá, hogyan.
Kép: lifeprint.com
A gondolat és a mozdulat szeget vert a fejembe. Talán azért éppen most, mert hangsúlyos Halak-érintettségnél az ember többet elmélkedik az EGYségről, mint máskor.
Azon töprengek, hogy szerencsés esetben az ember ujja nincs egyedül, egyáltalán.
Azt mondjuk: egyedül, mint az ujjam – és közben behajlítjuk (elrejtjük) a másik négy ujjat a kezünkön. Régi mozdulat, gyermekkoromtól elkísér. És most először gondoltam bele, hogy ez a fajta egyedüllét csak nézőpont kérdése. Teljes egészében látszólagos. Mert attól, hogy a többi ujjamat elrejtem, attól ők még ott vannak. Talán nem figyelek épp rájuk, talán a dramaturgia szempontjából láthatatlanok, de attól ők még ott vannak.
És akkor alkalmazzuk a hasonlatot az emberekre (ha már a közmondással eleve is itt kezdtük). Nem lehet vajon, hogy bárkinek az egyedülléte ezen a világon pusztán illúzió? Nem lehet igaz, hogy minden fájó magány látszólagos? Megengedhető legalább elvi szinten, hogy a teremtő Isten gyermeke soha nincs egyedül? Hogy mindig vele vannak láthatatlan/rejtező segítői? Akár a fizikai világban, akár túl? És hogy azért maradt ez a mondás meg nekünk (a maga egyszerűségében is mágikus útjelzőként), hogy az ember mindig emlékezzen arra, hogy – miként az egyik ujj a kezemen – a földi keretek között adott létezése okán, magától értetődő módon: képtelen egyedül lenni?
Pálcák a kézben, áldás az úton.
