Olykor zseniális felismerések származnak a megfordítás pofonegyszerű módszeréből. Amikor egy hétköznapi folyamatot kézbe veszünk, és menetiránynak háttal használjuk.
Írok példát, az Életből. Nemrég hallottam, szíven érintett, ezért most Nektek adom, hátha Benneteket is eltöprenget valamiképp.
Kép: pinterest.com
Általában az történik, hogy a környezetünkben lévő gyermekek viselkednek valahogyan, csinálnak valamit, mire mi rájuk szólunk, hogy fejezzék ezt abba, és viselkedjenek „rendesen”. Úgy, ahogyan a felnőttek. Egyáltalán, hogy „viselkedjenek”. És akkor a szófogadó gyermek visszaviselkedik szürkébe, unalmasba, bohókátlanba.
Történt pedig egy édesanyával (aki kedves ismerősöm), hogy a lányaival közlekedett az utcán, akik – picinyek lévén – nem szeretnek egyenesvonalú egyenletes mozgást végezni. Szökdécselnek, előrefutnak, ráhökkennek egy virágra és hasonlók. Anyuka éppen rájuk akart szólni, hogy közlekedjenek normálisan, amikor belétorpant a fegyelmező szólam. Eszébe jutott, hogy mi lenne, ha nem a gyermekeket idomítaná magához, hanem önmagát a gyermekekhez. Történt pedig akkor, hogy ez az édesanya elkezdett maga is szökdécselni és szertelenül futkározni szabadon, semmi okkal, csak úgy. Örülvén a tavasznak, az életnek.
És azt találta érezni, hogy felszabadult. Hogy kacagás incselkedik a torkában. Hogy ugyan senkinek nem árt azzal, ha kikacsint a sablon mögül (mert mindenki tudja ugyebár, hogy egy kétgyermekes anyának hogyan való közlekedni gyalogosan a városi járdán), önmagának viszont szerezhet vidámságot, felszabadultságot, és ami ennél is több: gyermekeinek is valami szépet, valami fontosat adhat. Észrevehet olyan csodákat, amiket fegyelmezetten masírozva egyszerűen le-he-tet-len meglátni. És így tovább.
Nos… ez a „fordítva élés” misztériuma. Van kedvetek kipróbálni? Van merszetek kipróbálni?
Pálcák a kézben, áldás az úton.
