Isten gyermekét, a Tökéletes Létezőt egyetlen dolog képes eltávolítani és tartósan távol is tartani forrásától és tudatosságától. Ez a dolog a félelem. A civilizált, modern ember megszámlálhatatlan dologtól fél. Nem sorolom. Anélkül, hogy összeesküvés-elméleteket gyártanék (bár ez igen kedves foglalatosságom), nem tudom nem észrevenni, hogy jelenlegi világrendünk a félelemre épül, és a félelem által kormányoz bennünket, birkanyájat.
Van pedig ez a félelem olyan zseniálisan felépítve, hogy minden szakasz-félelem, rész-rettegés eredője az Egyetlen, a Hatalmas, a Végtelen iszonyat az élet talán legcsodálatosabb misztériumától, a halálnak nevezett átlényegüléstől.
Az alapvető tévedés, a cukor, ártatlan kis féligazság, amely azt a tudatot oltja belénk gyermekként, majd erősíti egész életünk során, hogy egyek vagyunk testruhánkkal. Később ez a „tudás” olyanná válik, mint a szemüveg: nem ránézünk, hanem átnézünk rajta, és a lencse színének és csiszolásának megfelelően módosul világképünk.
Szerintetek a mai kor embere szokott attól félni, hogy milyen karmikus megtorlásra számíthat azért, mert a múltkor letagadtatta magát anyós előtt a fodrásznál? Nem? Hát mitől félünk? Hogy nem lesz fedél a fejünk felett? Hogy háború lesz és elpusztulunk? Hogy jön a járvány és betegek leszünk?
Észrevettétek már, hogy hétköznapi félelmeink végső soron mind a fizikai testünk épségéért való aggódás furfangos variációi? Rácsodálkoztatok már a svédcsavarra, amely félelmetessé teszi előttünk a Halál-kapun való csodás átkelést? És nem elégszik meg azzal, hogy pusztán félelmetessé teszi, de ezt teszi meg minden egyéb, kiegészítő félelem alapjául.
Aztán azok számára, akik mégis gyanakszanak, feltalálja a túlvilágot a haragvó, ítélkező könyvelő istennel meg a poklok poklának a bugyraival.
Mert mi lenne, Kedvesek, ha ráébrednénk, hogy az élet tiszta játék? És hogy abból sem az első, és valószínűtlen, hogy az utolsó. Mi lenne, ha rájönnénk, hogy eddig is sok ruhánk volt (angol, kínai, francia és moldvai csángó), és ezt követően is sok lesz még. Csak annyi történt, hogy annakidején a Globálszabászat ezt a ruhát a létező legjobb, környezetbarát, lebomló alapanyagokból alkotta meg számunkra. Ha már nem kell, egyszerűen beletesszük a földbe, és szinte nyom nélkül elporlad néhány év alatt.
Nem tisztára kabaré, hogy évtizedekig zarándokolunk a földbe ásott kabátokhoz gyertyával, virággal, ájtatos képpel?
Mi lenne, ha rájönnénk, hogy elpusztíthatatlan, örökfényű és örökké létező lelkekként utazunk és játszunk életeken, Univerzumokon és eónokon keresztül? Mi lenne, ha arra a gondolatra, hogy ez a mostani életünk befejeződik, csak vállrándítással reagálnánk és izgatottan találgatnánk, milyen történetet főzünk ki magunknak legközelebbre? Milyen érzés lenne, ha többé soha, soha, semmitől sem kellene félni? Mert logikátlan lenne.
Hiszen nincs, aki bánthatna, minden a mienk ezen a Földön, de még az Univerzumban is. Nincsenek idegenek, csak testvérek. Nincsenek véletlenek, nincsenek szörnyűségek. Csak közösen írt, megejtően szépséges mesék.
És nincs, nincs elválás sem.
Olyan persze van, hogy aki előbb megy, azt egy ideig nem látjuk a grundon. De vigasztalhat a bizonyosság, hogy visszajön, és akkor újra felismerjük egymást. Mert – teszem azt – megbeszéljük a játéknap előtt, hogy mindketten zöld, lebbenős ruhában leszünk. Vagy mindkettőnknek hosszú, barna haja lesz. Hogy megismerjük egymást. Vagy éppen úgy alakítjuk ki magunkat, hogy a tenyered hajlása pontosan simuljon a derekam tövébe. Így aztán nem is lehet helye félreértésnek.
Feleljetek őszintén: szabad-e, okos dolog-e félni attól, hogy meghal valaki, akit szeretünk? Vele hal-e a szeretet? Megsemmisül-e a kötelék, ami kettőnk között volt csupán azért, mert ő előre ment, hogy előkészítse az újabb mókát?
A civilizáció az élet két nagy misztériumát (születést és halált) kiszakította természetes környezetéből, kórházba zárta, idegenné és rémisztővé tette. Nem látjuk, nem ismerjük, nem tudjuk mi történik. És amit nem ismerünk, attól félni szoktunk.
De ugye tudjátok, ugye legbelül, lelketek mélyén érzitek, hogy ez is csak játék?
Érzitek ugye, hogy a Létező önmagát köpné szemközt, ha a halál valóságos és végleges lenne?