Csütörtökön már javában a Vízöntő jelében jár a Hold, és a Vénusz kapcsolódása is tart az Uránuszhoz, tehát a szabadság és tisztaság továbbra is megkerülhetetlen címszavak. Különösen lelki és nőiségi vonalon.
Régebben úgy tartottuk, hogy az első lépés a szabadság felé, hogy megtanuljunk nemet mondani, mert akkor „nemesedünk” (köszönet a gondolatért Somlósi Lajosnak), fejlődünk. Ehhez képest napi beszélgetéseim során azt látom, hogy a valódi probléma nem (feltétlenül) ez. Hanem hogy képtelenek vagyunk felismerni, mikor kell nemet, és mikor kellene igent mondani.
A spiritualitásban gyakorta találkozunk túlkapásokkal. Húst eszünk hússal, aztán rögtön jön a vegán konyha; zabáljuk a csokit, majd száműzzük mint idegmérget. Ritka az arany középút. Ritkán érdekel bennünket, melyek a nekünk való ösvények. Nem azért, mert valami nagyfejű szépen beszél róla, hanem mert valóban, lelkünk mélyén érezzük, hogy valamit nekünk találtak ki (vagy éppen nem). Ne azért (t)együnk vagy ne (t)együnk valamit, hogy megfeleljünk bizonyos elvárásoknak, hanem mert belső késztetést érzünk.
Kétségtelenül szembetűnő galiba, ha valaki nem tudja kimondani saját nemeit a megfelelő pillanatokban. Mert ezek a helyzetek melegágyai a későbbi felelősség-átkenéseknek. Bátran vádolhatunk másokat elhegedült életünk miatt, miközben nem akarjuk észrevenni, hogy bármikor szabadon kiléphettünk volna (bármikor szabadon kiléphetünk) méltatlan játszmáinkból.
Ha mások meg benne maradnak, az már nem a mi dolgunk, hanem a másoké.
Ugyanakkor az is veszélyes, amikor a Sorstól kapunk egy lehetőséget, amely testünket-lelkünket-szellemünket az önazonosság ígéretével, a hazatalálás békéjével csábítja, és nem merünk rá igent mondani, mert mit szólnak a többiek.
Apróbetűs kitétel az Élet használati utasításához: bármit határozunk, a következményt mi viseljük (saját sorsunk halmazán). Megtehetjük, hogy más véleményei, meglátásai szerint élünk, de azt érdemes tudni, hogy a rossz (vagy mások számára jó) döntések következményeit nem mások érzik, hanem mi. A magyar folklór ezt kitűnően ábrázolja abban a közmondásban, melynek forgatókönyve szerint valaki egy másik személy bizonyos testrészével gyepál egy hazánkban elterjedt gyógynövényt (amely amúgy kiválóan használ reuma ellen és teája nagyon ízletes, és még vízhajtó hatása is van).
Röviden: amikor lelkem ellen cselekszem valamely külső behatásra, az nem a külső behatónak (belebeszélőnek és észosztogatónak) fog fájni, egyedül nekem. A sokat emlegetett halálos ágyon nem a tanácsadó fog szentségelni (sőt, valószínű, hogy ő az elhangzástól számított két óra múlva már nem is emlékszik az adott tanácsra), hanem az, aki belement abba az üzletbe. Belement abba, hogy elfogadja valaki másnak a megoldási javaslatát, és elmulasztotta megvajúdni a sajátját.
Nem mondom, hogy ne kérjünk ki véleményt, vagy tanácsot olyanoktól, akikre valamiért felnézünk. Nem azt mondom, hogy verjük szét a fejünket különféle falakon csökönyösen, egóból. Azt azonban tiszta szívből mondom, hogy végül mindig saját belső hangunk mondja ki a „legyen úgy!” varázsigéjét.
Ismét az édes, a drága önismeret. Még a legparányibb dolgokban sem tudunk jól határozni, ha nem ismerjük belső világunkat ÉS igazi, tiszta vágyainkat. Andersen óta már nem bújhatunk kifogások mögé. Ha máshonnan nem, a meséből tudhatjuk (ha akarjuk), hogy a hattyú az hattyú, nem pedig egy elromlott kacsa.
A mese másodlagos tanulsága pedig az, hogy aki hattyúnak születik, ne figyeljen oda a baromfiudvar kotkodácsolására és hápogására, mert ez meredeken önkiszúrás.
(Ehelyett legyen bátor elrepülni a tyúksz@r közül és észrevenni, hogy a hozzá hasonlókat a levegőégen, vagy végtelen, tükörtiszta tavakon találja. Továbbá: hogy a fekete is hattyúszín. Csak ritkább.)
Pálcák a kézben, áldás az úton.