Húsvét. Örökölt ünnep. Nagymama talán még tudta, miért volt fontos. Nagymama talán még emlékezett a húsvétvasárnap hajnali misztériumára. De arra biztosan nem emlékezett, hogyan keveredik a feltámadásba a tojás meg a nyúl (hasonlóan ahhoz, ahogyan Pilátus belekeveredett a Credoba).
És talán rendes vidéki asszonyként el is ámult volna azon, hogy a nyúl tojja a tojást, ha lett volna érkezése akár csak egyszer is megállni és átgondolni ezt az egész témát. De az volt a rend, hogy ilyesmivel kapcsolatban nem kérdezünk. Mint ahogy azt sem kérdezzük meg, miért van szombat délután a feltámadási körmenet, amikor imádkozni is úgy imádkozunk, hogy „harmadnapon feltámadt a halottak közül”.
Hát én akárhogy számolom, ha pénteket számolom első napnak (mert ugye a hagyomány szerint péntek délután hasadt ketté a kárpit), akkor bárhogy zajlik az őrségváltás, akkor is vasárnap lesz a harmadik nap. A székelységben például (és az evangélikus szertartásrend szerint is) vasárnap hajnalban történik az örömünnep, péntek délután és egész szombaton még gyászban vannak a templomok, csendes a lélek, hiszen Jézus épp a Poklokat járna, hagyomány szerint újra és újra, minden évben.
A Megváltó szenvedéstörténetének és harmadnapi feltámadásának legendája hasonló bármely naphérosz, vagy bármely népmesehős útjához. A hősnek ugyanis a beavató történetek egy pontján mindig meg kell halnia, leszállnia az alvilágba, hogy onnan hétszerte erősebben, hétszerte szebben kerüljön elő ismét.
Bár még manapság is tartja magát a hiedelem, melynek gyökere valahol a bűnbakoknál és áldozati bárányoknál keresendő, miszerint Jézus meghalt a bűneinkért (sic!) és az ő szenvedései váltanak/váltottak meg bennünket az örök kárhozattól.
Hogy ebből mit tanulhatunk? Hát amit a többi dogmatikus filozófiából. Hogy nekünk a saját sorsunk tekintetében nem osztottak lapot, mert Apu majd elintézi, vagy már el is intézte. Jézus meghalt értünk a kereszten, slussz, a bűnök kinullázódtak, nekünk már nem kell tenni semmit, ölünkbe hullott a megváltás sült galambja.
A valaha élt (egyik) legnagyobb tanító emlékéből annyi maradt, hogy feláldozta az életét azokért, akiket szeretett, akik még meg sem születtek, hogy akik hisznek őbenne, azoknak örök élete legyen és mentesüljenek az emberi létezés eredendően bűnösnek bélyegzett mivolta alól.
Nekem ebből az az üzenet, hogy a Földön töltött első tudatos napom óta veszekedett bűntudatomnak és szégyenemnek kellene lennie, hiszen egy csodálatos tanító, egy nagyszerű bölcs elveszítette a fizikai létezésért azért, mert én nem vagyok elég jó. (Lásd még: apa azért iszik, mert te sírsz.)
És akkor még nem beszéltünk a hétfői hagyományokról. A hétfő vízzel szentelési, újrakeresztelési szertartásai csak feszegetős erőszakkal hozhatók egy tető alá a katolikus történetekkel.
A vízzel locsolás és az előtte/közben történő ráolvasások (lásd még: locsolóvers) a nyúlhoz és a tojáshoz kapcsolódnak, és így, egy csokorban mutatnak vissza az évezredes, pogány hagyományokhoz.
Ahogyan Jézus meghalt, alászállt a poklokra és feltámadt ismét, hasonlít Perszephoné meséjéhez, aki minden évben elvégzi ezt az alámerülést. Igaz, hogy Jézushoz képest egészen más motiváció vezeti: a Tavasz görög istennőjének azért kell évről évre leereszkedni az alvilágba, mert élete szerelme, törvényes hitvese történetesen az alvilág királya. De ez már egy másik mese.
Illetve annyiból mégsem másik mese, hogy erre a motívumra telepedett rá a kereszténységnek a tavaszi ünnepe. Az emberiségből kiirtani nem lehetett, hogy a Természet ébredését élettel és szerelemmel ünnepelje, akkor hát ebből a helyzetből kellett kihozni a maximumot: Boldogasszonyt begyömöszölni Szűz Mária sokat takaró köpenye alá, a szerelmet és a szexuális (=isteni) teremtőerőt pedig a tojást tojó nyúl alfelébe.
Fontos még – és ez a kereszténységet megelőző kultúrákban is fontos volt, hogy a tavaszi ünnep előtt (amikor is a természet éledését, az életet és a szerelmet; és igen, horribile dictu: a szexualitást ünnepeljük), készítsük fel a testünket is az új ciklusra. Általában ez a felkészülés egybeforr a tisztítással, böjttel. A húsvéti ünnepkört is megelőzi a nagyböjt, ami általában a hús elhagyását jelenti, de mostanra sokféle változata érvényes.
A péntek délután 3 és a vasárnap reggel 7 óra közötti néhány órát érdemes egy (lelki alkatunkhoz mérten) szigorúbb böjtben tölteni, hogy a lelkünknek legyen lehetősége ebben a kozmikusan is így hangolt időszakban megmerülni a saját mélységiben, leereszkedni saját alvilága mélyére, és a feltámadás hajnalán újjászületve, megtisztulva, megerősödve felbukkanni onnan, hogy aztán vasárnap reggeltől kezdődhessen a valódi ünnep Élettel, Szerelemmel, Teremtéssel, Kacagással. (Azért írtam ezeket nagy kezdőbetűvel, merthogy szentségekről van szó.)
A magyar hagyományban jelentős szimbólumok: hímes tojás, barkaág, tavaszi virágok, nyuszik és bárányok – mind-mind termékenységi jelképek. Mint ahogy a termékenység varázslataihoz tartoznak a locsolóversek és maga a locsolás is. Amikor a legények ráolvasás közben/után vízzel öntözik meg a leányt, ezzel eljátsszák egyrészt a hatalmas természeti törvényt, amikor a víz (eső) megtermékenyíti az áldott anyaföldet (amitől a paraszti kultúrában az élet függött, és ma is az élet függene tőle, ha kicsit kijjebb húznánk a fejünket a műanyagvilág seggéből), másrészt eljátsszák azt is, ahogyan a legények kiáradó termékenysége életet varázsol a leányok (menyecskék) termékeny méhébe.
A húsvétnak – akárhonnan ünnepeljük – az Élet dicsérete lenne/lehetne a lényege. A ráébredés, hogy azért vagyunk a bolygón, hogy éljünk, szeressünk és boldogságot találjunk.
Ki a keresztyén húsvét misztériumával, ki a pogány rítusokkal – ki ezzel is, azzal is. A fő, hogy adjuk meg a módját a felkészülésnek, az elcsendesésnek-lemerülésnek, aztán pedig az élettől duzzadó, kirobbanó feltámadásnak. A feltámadás misztériumában pedig az Élet örök győzelmének.
Ahogy egy csodálatos – korán eltávozott – tanítóról hallottam olyan sokszor: „az Élet él és élni akar”.
Áldott húsvétot és életörömtől ragyogó, izgalmas feltámadást kívánok mindannyiunknak.
Szeretettel:
Anikó
