Oldal kiválasztása

Földből és sárból gyúrt idea-ketrec vagyunk? Próbababa? Elme-lenyomat, akarat-szobor? Anyaggal rothadó elektronikus impulzusok töltése és kisülése? Véletlenül alakultunk érző, gondolkodó, saját eredetét kutató biorobot-csoporttá? Mikor mondta a majom, hogy le akar jönni a fáról, mert jobb neki egyenesen járnia? A mai majmok ősei miért maradtak a fákon? Miért nem alakul a majmokból újabb és újabb intelligens életforma?

Mikor kezdett a felegyenesedett ember annyira unatkozni, hogy Istent alkosson maga fölé? A vadállatoktól és az időjárástól való félelme hogyan testesült szakrális geometriába, piramisokba és évszázezreket átfogó csillagászati és matematikai bölcsességbe? Hogyan lett ugyanabban az időben az egyik helyen piramis vagy csillagvizsgáló, amíg a másik helyen még pattintott baltával dobálóztak? Ugyanaz a lélek hatotta át az asszonyát hajánál fogva barlangjába vonszoló Homo Practicust (hiszen ismerjük a régi bölcsességet: ha a lábánál fogva húzgálják, akkor telemegy sárral az asszonyállat), mint a csillagokat fürkésző, isteni tudást birtokló mágus-papokat? Ugyanabban az időben? Sőt, lehet, hogy a mágus-papok jöttek előbb, és csak aztán alakult ki a mai ember furkóval udvarló elődje? (Csak mert a csillagok járását elég sok időbe telik megismerni, és egyes művészeti alkotásokban megfigyelhető a precessziós visszatérések ábrázolása és ritmikája, ami testvérek között sem öt perc.) Vagy az ember fejlődött visszafelé, majd megint előre? Evolúciós libikóka?

Nem esik hasra születése pillanatában az az elmélet, hogy a primitív ember félelemből gyártott isteneket, akiket korrumpálni igyekezett? A Természettel harmóniában élő állatok miért nem tesznek akkor ugyanígy? Miért nem repülnek a cinkék alakzatot a Sólyomisten fája előtt – remélve, hogy megmenekülnek? Miért nem húznak sorsot az antilopok: ha szavazással választanának oroszlán-eledelt, nem kellene az egész csordának rohangálni reggelente hajszoltatásból kifolyólag. Ha az ember nem több kétlábú, gyakorlatias állatnál, miért nem találhatók meg félelemből táplálkozó viselkedési mintái az állatvilágban?

 logo

Van ám ötletem, csak ismét amolyan feszengetős-féle, egyáltalán nem tudomány-kompatibilis.

Mert szerintem a Teremtés nem fél önmagától. Minden Élet élni akar, de nem lázad, nem erőlködik, ha a Rend visszavonja életerejét önmagába (lásd még: „…a vén Paraszt már tudta, s várta…”). Aki tegnap sólyom, holnap szarvas lehet, mert a Létezés játszik: tapasztalja, szórakoztatja önmagát ebben a káprázat-világban. Ez pedig akkor lehetséges, ha igaznak fogadjuk el a természet-hit alapelvét, hogy a Létezésben minden EGY, minden mindennek testvére. Minden Létezés ugyanannak a teremtő ideának játszósan ezerféle megjelenési formája.

Ki hát akkor az ember? Mester gondolatai nyomán az Ember a középső állapot ásvány és Isten között. Övé a tudatos tapasztalás és a fejlődés kincse, lehetősége. Az Ember az a csodalény, aki igenis evett az Élet fájáról. IS.

Olvasom a Bibliában (Károli Gáspár, Magyar Biblia Társulat – 1948.), hogy „parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz…”

Ez a dolog több sebből vérzik. Kérem szépen, Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette vala az embert, saját lelkét lehelte vala bele indító üzenetként. (Szeretem úgy érezni, hogy ezekből logikusan következik, hogy az ember egylényegű Istennel.) Lehetséges akkor, hogy a Teremtő Isten hazudott gyermekének, aki egyben önmaga? Azzal riogatja vadiúj megjelenési formáját, hogy meghal, ha eszik egy gyümölcsből? Hát akkor eleve mi a túrónak tette bele a fát a kertbe? Tisztelettel kérdezem: feltételezhetünk a Mindenható Istenről annyi életképességet, hogy ha van két facsemetéje, amelyet nem akar macerálásnak kitenni, akkor azoknak teremt a Világtenger közepén egy elérhetetlen szigetet, és oda ültetgeti el őket?

Másik kérdés haladóknak: a kígyó jobban tudja Istennél, hogy a Tudás-bogyó nem halálos? Mert tényleg nem halt bele az emberpár az evésbe – ugye, aki ismeri a mese végét. (Nem, a torkon akadt almafalat egy másik mese, és végül az is jóra fordul.)

Vagy talán kimaradt egy mozzanat?

Meg tudja nekem valaki mutatni, hol van az a rész, amikor Isten azt mondja, hogy az Élet fájáról sem szabad enni? Mert azt megtaláltam, hogy beletette ezt a fát is a kertbe („És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját”), aztán jönnek a folyók, hogy melyik merre és mit, de a tiltás már csak a tudás fájára vonatkozik. Hát, kérem, hogyan van ez? Lehetséges volna az – pusztán elméleti szinten – hogy az ember igenis evett az Élet fájáról? Csak azért gondolom ezt, mert kicsivel később így töpreng az Úr: „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő.” Csak kérdezem. Az ember evett a gyümölcsből. Meg kellett volna halnia, de nem tette. Atya megharagszik, jól kiűzi őt a Paradicsomból, mivel evett a Jó és a Rossz Tudásának Fájáról (azért hatalmas dühében még „csinála […] Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket”). Asztrozófiai szempontból nem úgy szoktuk ezt mondani, hogy az Ember immár „ismeri a polaritás világát”?

Lehetne ez az egész homályos katyvasz logikusabb bizonyos kiegészítésekkel? (Persze, tudom: ki vagyok én, hogy kiegészítéseket merészelek javasolni a Bibliához… ugorgyunk, ha kérhetem!)

Mi lenne, ha így mesélnénk:

Isten anyagba teremtette önmagát, hogy tapasztaljon. Lejött a játszótérre élményeket szerezni. Tudta, hogy örökkévaló, elpusztíthatatlan szellemlény (=evett az Örök Élet Fájáról), és megszerezte a polaritás világának ismeretéhez szükséges tudást is (=evett a Jó és Rossz Tudásának Fájáról), most aztán eljött az ideje kimenni az utcára, és a való életben tapasztalatokat gyűjteni, alkalmazni az ímhol megszerzett elméleti tudást. Felöltözik bőrruhába (=emberi testet ölt, anyagba születik. Nekem is van bőrruhám: velem együtt nőtt, idővel kicsit ráncosodni fog, néha pirul, néha barnul… lehet, hogy másnak is van), és elindul a Kalandparkba.

Később a Teremtő kicsit korrigál, mert unalmas folyton egy ruhát hordani. Emlékszünk? „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test…” Ez jelentheti azt, hogy eddig úgy volt, hogy Isten lelke örökkéig volt az emberbe helyezve? Mondhatjuk azt, hogy Isten ott van, ahol az Ő lelke? Szoktuk azt mondani valakire amikor „meghal”, hogy „kiszállt belőle a lélek”? És lehet, hogy a halál nem is más, mint hogy Isten saját lelkét visszavonja az anyagból önmagához, hogy aztán új ruhában formálódjon ismét? Elméletileg elfogadható, hogy ez a kijelentés jelzi, hogy Isten inkább a lélek vándoroltatása mellett döntött, mert úgy még izgalmasabb?

Ha elvonatkoztatunk a hagyományos könyvelős-fehérszakállas-morcos isten-képünktől, és tényleg a hipotézis síkjára emeljük ezt a gondolatmenetet, akkor elvileg lehetséges? Tudom, hogy meredek, de elméleti síkon akár igaz is lehet?

Tudod, Ki vagy, Ember?