fbpx
Oldal kiválasztása

„Mindenki Egy!” olvastam nemrég Richard Bach könyvében. Ez így persze remekül hangzik, olyan szép csillámpónisan, meg minden. De vajon van ennek gyakorlati értelme a 3D-s valóságban?

Pár napja bukkantam a Quibit 2018-as cikkére, +amelyeket Varga Máté jegyzett és a genetikai kutatások legújabb vívmányairól szólnak. Miről is? 

Pontosan arról, hogy mindenki egy. Azaz „szinte mindenki az ősünk, aki ezer évvel ezelőtt Európában, illetve kétezer évvel ezelőtti ókori világ kevésbé eldugott szegletében élt.” Aki elsőre nem hisz a szerzőnek, végezzen el egy gyors számítást. 

Mindenkinek 2 szülője, 4 nagyszülője, 8 dédszülője – és így tovább – van. Ha 25 évben állapítunk meg egy generációt az egyszerűbb számolás kedvéért, akkor könnyen kiszámolhatjuk, hogy 500 évvel ezelőtt az 1500-as években minden egyes mai embertársunknak 1.048.576 (2 a 20-on) őse élt.

Ebből egyértelműen kitűnik, hogy a leszármazási ágak erősen keveredtek, hiszen becslések szerint akkoriban kb. 168 millió fő volt egész Európa lakossága [https://hu.adat.one/vilag-es-kontinensek-nepessege-1500-2050-ig-animacio]. 

Tovább menve visszafelé az időben természetesen egyre távolodik ez az arány. A források szerint 800 és 1000 között 30 és 40 millió között volt kontinensünk lakossága, holott 40 generációra visszatekintve 1099 milliárd őst mondhatunk magunkénak. Ez a hatalmas szám végképp kizárja ennek az egyszerű matematikai módszernek a jogosságát, lévén, hogy a földön összesen is csak kb. 170 milliárd ember született eddig, aki embernek nevezheti magát attól a 190.000 évvel ezelőtti (feltételezett) pillanattól, hogy a mai ember létrejött.

Ez a vonalvezetés könnyen összefésülhető azzal a gondolatrendszerrel, amit a rendszerállítással tanulunk mostanában. (Ez a Heillinger-féle családállítás 2.0 verziója, ha valakinek így jobban megvan.) A megalkotó eredeti koncepciója szerint a családi rendszereket elfogadjuk zárt rendszernek, hiszen ha valaki a szülőm, az mindig az is marad (lásd még családfa kutatás), akkor is ha kitagadják, ha elhagy, ha meghal. Ezek a családi rendszerek feltörhetetlen kapcsolódást alakítanak ki a generációk között. Tovább viszik – lélek szinten – üzenetüket, akár pozitív, akár – az egyes személyre nézve – negatív a hatásuk. Persze erős kell legyen az idézőjel, amikor előjelet biggyesztünk egy tapasztalás elé, de ez egy másik gondolat, most nem terelünk! 

Ha mindkét gondolatfonal végét kézbe fogjuk, a formális logika szabályai szerint (is) bizonyítottnak látszik, hogy – igaz, többedfokú, de – unokatestvérei vagyunk egymásnak mi mindannyian, akik a Földön (illetve jelen esetben az eurázsiai kontinensen) élünk. Máshogy mondom. Mi itt végső soron mind egy család vagyunk: azon kevesek leszármazottjai, akik párszáz éve éltek e földön és sikeresen gyarapították családfájukat, nem hagyva kihalni azt. 

Tehát újra. Ezen felmenőink testvérei és gyermekei lévén mind unokatestvérek vagyunk, Euróbában nem is túl távoli unkatestvérek. Vagyis rokona minden németnek, csehnek, románnak, ukránnak, orosznak. Kb. mindenkinek. 

És akkor most nézzük meg a jelenlegi globális (de akár csak a lokális) folyamatokat ezen a szemüvegen keresztül. 

A ködös megfoghatatlanságba vesző spirituális formula, mely szerint „magadat bántod, ha mást bántasz” itt módosul ugyan egy keveset, cserébe tényszerűen igazzá válik: a családrendszered (klánod) tagjával teszel „jót” is és „rosszat” is, akármiről legyen is szó. 

Forrás: pinterest.com

Vajon kinek áll érdekében és miért, folyamatosan sulykolni a „mi” és „ők” feketemágikus mantráját? Vajon milyen hangosan, hány embernek és hányszor kellene elmondani, mire elegendő ember szívéig érne el az üzenet, hogy ez a vágány rettenetes, lehúzó örvénybe vezet, aminek a végén belátható valóságopció a teljes katatónia és PTSD? Hiszen hogyan is lehetne ép lélekkel és ép elmével feldolgozni azt, hogy én (a hétköznapi ember, hétköznapi álmokkal, édesanyával, barátokkal, nyaralási tervekkel) tevőlegesen kioltottam (egy) más(ik) ember(ek) életét? 

Hogyan tér haza az ember egy (akár győztes, akár vesztes) háborúból úgy, hogy tudatában van annak, hogy embert ölt? Ugyanolyan embert, amilyen ő maga. Segítene vajon cipelni ezt a terhet, ha a lőfegyver mellé ideológiát is kapnék a menetfelszerelésbe? Tudnék kapni valamit (bármit), ami segítene nekem megindokolni magam előtt, miért teszem ezt? És vajon éjjel, amikor egyedül vagyok a sötét csendben, vajon éjjel is kitartana az a magyarázat? 

A háború – semmilyen háború – nem állítható meg felülről-kívülről. Ilyen esetben sok halál és szenvedés árán valaki vásárol valamilyen győzelmet. Sosem számoljuk ki, hogy igazán mennyibe került ez a győzelem. És legtöbbször azt sem, mennyibe került a vereség. 

Az egyetlen járható útnak most – innen, ahol én állok – az látszik, hogy az emberek (lentről és bentről) felismerik és megértik, hogy amit művelnek: kihelyezett öngyilkosság. És elkezdik érezni és érteni ennek az automatizmusnak a torz, ostoba lényegiségét. És egy emberként megtagadják a harcot. Leteszik a fegyvert. Sőt. Fel sem veszik. 

A megoldás az lehet, hogy a mi generációnk (vagy legalább az utánunk következő) nem lesz már hajlandó jelszavakért, vezérekért, illúziókért kiontani valóságos belső szerveket és valóságos, emberi vért. Hanem belátja, hogy az egyetlen lehetséges út, hogy leülünk egymással beszélni. Minden problémára, kezdve kétszemélyes helyzetektől a kontinenseket érintő témákig a valódi eszmecsere és a konstruktív kommunikáció az egyetlen érvényes megoldás. (És nem, az nem érvényes észérv, hogy „atombombám van”.)

Az egyénnek – jelen helyzetben – ez lehet az óriási beavatása, megvilágosodási és fejlődési esélye, hogy ezt felismeri, belátja és e szerint cselekszik. Mert bármennyibe kerüljön is ez, még mindig nem lesz olyan drága, mint a háborús költségek. 

És most a címbéli kérdés ismét: te vajon lőnél az unokatestvéredre? 

És vajon bármely háborúban bármely szembenálló hadsereg kiskatonái lőnének az unokatestvéreikre, ha tudnák, hogy azok?

[Korom Péter és Burger Anikó írása]