Ma este is a hölgynépnek szól a mese, „mikorjönmár”-témakörben. Mert amikor párkapcsolati téma kerül abroszra, mindig eldördülnek a „mikor jön már?” -típusú kérdések, így ezt a szösszenetet megkerülhetetlennek érzem.
„Dolgozom magamon, az utóbbi időben jöttek felismerések, összeállt a kép. Kész vagyok az Igazi fogadására. Akkor miért nem jön már?!”
Ismerős? Nekem nagyon. Sokan kérdezik, mikor bukkan fel az Egyetlen, Igazi, Tökéletes Partner.
Elárulom. Semmikor.
Sokakhoz hasonlóan nekem is van egy belső mozitermem, és az ilyen félmeddő eszmecserék alatt folyvást beindul a vetítés arról, hogy Antacinka munkába merülten ül az irodában (ahol rajta kívül még hét nő dolgozik), esetleg a Facebookot böngészi ebédszünetben, mikor finom érintést észlel a jobb vállán, ezzel egy időben diszkrét torokköszörülésre lesz figyelmes. Felpillantva egy férfiistent lát, aki szerényen, ám határozottan felmutatja a nyilvántartásba vételét igazoló okiratot (ISO szabvány szerint tanúsított Herceg, a kötelező „fehér ló” tartozékkal). Hiszen a királylány elkészült, erre válaszul a Herceg aktív megjelenést folytat.
Távol áll tőlem, hogy kijelentsem, hogy egy ilyesféle jelenetnek matematikai esélye sincs. Mert matematikai esélye természetesen van. Azonban az általam eddig látott-hallott valóságtöredékekben máshogy írták a szövegkönyvet.
Sokszor kérdezitek, merre vannak a valódi férfiak és miért nem fedik fel kilétüket.
A kérdésre adandó válasz bárgyún egyszerű: a szó igazi értelmében vett férfinépség kénytelen rejtőzködő életmódot folytatni.
Ez javarészt önvédelmi mechanizmus, a túlélés szolgája. Mert eszköztárukkal a mai kifordított, visszájáról horgolt hamis világban semmi perc alatt közröhej tárgyává válnának. Ezt pedig lehetőség szerint mindenki szeretné elkerülni, akár férfi, akár nő. Így aztán megszokják, hogy képmutassanak.
Mert mi nők sokszor fájóan igénytelen módon dobáljuk magunkat boldog-boldogtalan után. Az ölelésünknek nincs értéke, nincs értelme. Saját viselkedésünkkel irtjuk szorgalmasan azt az egyébként is kihalással fenyegetett fajtát, amire később áhítozunk.
A felcserélődött szerepekről sok kiváló írás született már, gyümölcsét állandóan szüreteljük (vagyis szívunk, mint kolibri a művirággal), mégis csodálkozunk, miért nem kezelnek minket királylányként azok a férfiak, akiket mi treníroztunk arra, hogy úriembernek lenni zsenánt. Jobban tudunk traktort vezetni, jobban bunyózunk, és kikérjük magunknak, hogy eltartson valaki, mert majd mi megmutatjuk.
A férfiak évtizedek alatt lassan alkalmazkodnak ehhez az általunk feszegetett új világrendhez, most pedig megsértődünk, amiért nem akarnak férfiként viselkedni.
Ez logikus?
Találkozom egy pincérrel, elveszem tőle az étlapot és a tálcát is, majd várom, hogy kiszolgáljon. Hümm.
Menjünk ki egyszer egy zsúfolt közlekedési csomóponthoz és jól nézzük meg a férfiakat. Nézzük őket figyelmesen, és mielőtt visítozni kezdenénk (ti. hogy a sok lógógatyás, potyhadt kézfogású, keskenyvállú hogyan került oda), döbbenjünk rá, hogy valamennyiüket anyák és szerelmek formálták olyanná, amilyenek. Anyák és szerelmek: vagyis mi.
Tényleg ilyen borzalmas lenne a világ és nincs cseppnyi remény sem?
De igen, szerintem van. Mert a piaci mechanizmusok a férfi-nő kapcsolatokban is működnek. Sajnos. Vagy szerencsére. (Itt sokkal inkább gondolok a kereslet-kínálat összefüggéseire, mint a piaci árakra, de az asszociáció elég tág ahhoz, hogy sok ötlet beleférjen.) Optimizmusomat az támasztja alá, hogy tapasztalatom szerint a Valódi Férfiak mindennek ellenére, manapság is ott vannak mindenhol. Csak tudni kell észrevenni őket.
(Azt most nem fejtegetjük, hogy van, aki születése okán egyből férfi, és van, akinek egy – vagy több – nőre van szüksége ahhoz, hogy ezeket a minőségeket felfedezze és működtesse önmagában. Abból indulunk ki, hogy a lelkek többsége, aki férfitestben érkezett a Földre, férfi életet vágyott élni és magával hozott ehhez minden szükséges készséget és eszközt.)
Jelenlegi ismereteim alapján a legjobb, amit javasolni tudok, hogy fedezzük fel és tápláljuk magunkban a női(es)ség tüzét. Hogy lassanként hagyjunk fel az Éva-féle alárendelt szolgaisággal, és foglaljuk el méltó helyünket saját életünkben önálló teljességként, illetve a férfiakhoz képest is. Hierarchikusan nem a férfiak alatt, nem a férfiak felett, hanem a Férfi mellett.
Amikor sikerül ráhangolódnunk saját asszonyiságunk frekvenciájára, sokkal nyitottabbak leszünk az apró jelekre, az árulkodó finomságokra, amik leleplezik a rejtezőket.
Figyelni kell. Mindig figyelni kell, mert elárulják magukat egy szájszegletben megbújó mosollyal, egy kézmozdulattal, véletlen érintéssel.
Aztán pedig érdemes elsajátítani a hallgatás művészetét. Ez több szempontból előnyös. Részint, mert így tudjuk megadni társunknak a figyelmet, amire vágyik (amire minden ember vágyik), részint pedig azért, mert ha locsogunk, saját hangunk elnyomja azt az egy-két nagyon fontos információt, amin akár megfordulhat a magányosság játszmája.
És még valami. A rejtőzködő életmódot folytató nemes vadat gyakorta keresni kell. Nyitott szemmel járni, megérezni búvóhelyét, ösztönösen tudni, hol vált csapást. Vagyis minden érzékszervet kiélesítve keresni. Amíg félelem van bennünk, önvád vagy ezek testvérei, addig nem tudjuk magabiztosan felemelni a tekintetünket. Földre szegezett szemmel márpedig nem lehet keresni. Hacsak persze nem csigát gyűjtünk, mert akkor ez a viselkedés kifejezetten előnyös.
Ha férfit keresünk, ne az ölünkben összekulcsolt kezünket lessük, ne is a járdarepedéseket. Hanem emeljük fel a tekintetünket és legyünk elég bátrak ahhoz, hogy visszaadjuk az érdeklődő pillantásokat. Tanuljunk meg olvasni a nézésekből. Hogy amikor elérkezik az ideje, felismerhessük, aki minket keres.
Pálcák a kézben, áldás az úton.