Párkapcsolati téren és a kötődési (és családi) minták feltérképezésénél gyakran ütközünk a szégyen és bűntudat falaiba. Ezek a falak sok esetben arra a gondolatra épülnek, hogy a múlt bizonyos eseményeit (a múlt egyes embereinek) meg kellene/meg kellett volna bocsátani, de ez lehetetlennek érződik.
Az talán nem is fontos, hogy miben gyökerezik ez a nagy megbocsátáskényszer. Személyes tippem a kereszténységnek az a bevésődése, hogy „bocsájtsd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek…”.
Ez a mondat már önmagában is több sebből vérzik, és ezt a véres tetemet vette át a modern „nyugati” spiritualitás azzal, hogy minden boldogság origójaként a megbocsátás szükségességét határozza meg. Ha azonban valóban a mélyére akarunk látni ennek a kútnak, nem elégedhetünk meg a megbocsátás elmaszatolt fogalmával. Érdemes magunkban tisztázni a határokat (igen, ismét a határok témája, ami nélkül semmilyen önazonosságos boldogságleves nem főzhető meg), meddig tart a megbocsátás és honnan kezdődik a szimpla hülyeség.
Elöljáróban fontosnak érzem jegyzőkönyvezni, hogy távolról sem vagyok megvilágosodott mester, és az utolsó inkarnációm ezen a csodabolygón olyan messze van, mint Makó az Aldebarantól. Ebben a tudati minőségben mondom, hogy számomra – jelenleg – értelmezhetetlen az a (Jézusnak tulajdonított) mondás, hogy ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is. Ugyan már nem gondolom azt, hogy ha megütik a jobb orcámat, fel kell égetnem az egész falut, azonban azt sem gondolom, hogy akarattalan bábként helyben kellene ácsorognom, amíg hülyére pofoznak. Egyszerűen azt vallom, hogy ha valahol bántanak (sőt, ennél sokkal markánsabban: ahol nem kezelnek értékemen), onnan elmegyek. Cirkusz nélkül, emberi módon, de mégiscsak odébbállok.
A megbocsátás első kérdése itt merül fel. Vajon az, hogy folyamatosan a keresztényi megbocsátás állapotában vagyok, ugyanazt jelenti-e, hogy maradok benne a mérgező, bántalmazó helyzetekben, és hogy az állandó attitűdöm a bántalmazóm felé a megfeszített Krisztus áldozatibárányságának öröksége: „bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek”?
Hagyom magam cafatokra kínozni (akár testileg, akár lelkileg) egy helyzetben, a nyilvánvaló (önvédelmi) eltávolodás helyett? Vajon az, hogy szorongásból és kimondatlan nemekből, sohasemvolt énhatárokból különféle rákokat építek magamban és ezek szárnyán menekülök ki egy élethelyzetből (a fizikai halál állapotába), az lenne a megbocsátás jó iránya?
A második kérdés már akkor ugrik elő, amikor valaki eljut az eltávolodásig. Ilyenkor fizikailag (és talán lélekben is) sikerül magunkat a bántalmazó/mérgező ember hatókörén kívül helyezni, maga a primer ártalom már nem ér el hozzánk, ám – mivel az újhullámos spiritualitás szerint a harag és a neheztelés nemkívánatos, tehát elfojtandó érzelmek – magamat gyepálom azzal, hogy milyen retekgyökér dolog tőlem, hogy hiába ismerem a bántalmazóm összes felmentő indokát, hiába tudom, hogy adott helyzetben mindenki a tőle telhető legtöbbet teszi, mégsem tudok neki megbocsátani, mégsem tudom elfelejteni, ami történt.
Ezzel a második kérdéssel érkeztünk meg a – szerintem – lényeghez. Mert az újszerű spiritualitás is valami olyasmit várna el tőlünk, hogy a magasabb tudatossági szintemről letekintve a bántalmazómra, felejtsem el neki, amit tett, tegyek úgy, mintha az egész meg sem történt volna.
Képezzek egy újabb szőnyeget, ami alá be lehet kaparni a rothadó maradékokat, és lehetőleg még üljek is rá. Gondoljak a bántalmazómra úgy, mintha az adott történés nem is létezne a közös múltunkban.
Szerintem ez marhaság.
OK, de akkor mi a megoldás? Hogyan kezelem én a megbocsátást a saját rendszeremben?
Először: a megbocsátás nem aktív folyamat (ugyanúgy, ahogy nem aktív folyamat a szerelem és a hányás sem). Ezek a zsigeri/lelki dolgok csak úgy megtörténnek az emberrel, bizonyos előzmények következményeképpen.
Amikor megértem az életemben zajló történéseket, akkor képes vagyok indokot (magyarázatot) találni az engem bántó ember viselkedésére (ennek az egyik legszebb példája az Apád előtt ne vetkőzz című könyv). Ettől a lelkemben beállhat a béke, ami azt jelenti, hogy nem vesztegetek a múltamon való kattogásra több érzelmi energiát. Az, hogy ráláttam a színdarabra felülről, azt jelenti, hogy megértem az okokat, helyre tudom tenni a történteket. Nagyon fontos, hogy ezzel nem érvényesítem, nem hagyom jóvá utólag, nem egyezem bele visszamenőleg abba, ami történt. Csupán helyreteszem és kivonom a sztoriból az életenergiámat. Képes vagyok előrefelé tekinteni és gondolkodni. Nem esem bele a múltam determinációjába, a történelmem csapdáiba (ez amúgy erőst javallott lenne nagyobb csoportok, esetleg nemzetek számára is, de erről majd egy másik írásban töprengek), hanem az elmúlt idők tanításaiból okulva igyekszem jobban csinálni a boldogságomat a jövőben és a jelenemben. Magyarul így is mondjuk: igyekszem boldogulni az életben.
Ez azt jelenti számomra, hogy mindenre emlékszem (tudatosan és tisztán), ami történt. Engedem magam emlékezni, mert tudom, hogy (i) elég erőm van hozzá, és (ii) ez az életem, a múltam része, muszáj vele megbékélnem. És azt is jelenti, hogy ez az emlékezés megvéd attól, hogy újra belesétáljak a balekság, a hülyének nézés, a kihasználtság csapdájába.
Emlékezem, és elfogadom, hogy ez történt velem, elismerem benne a saját szerepem (nem, ez még mindig nem áldozathibáztatás), és tudatosítom, hogy mostantól mindig választhatok mást.
A megbocsátás nem utólagos helyeslést, beleegyezést, jóváhagyást jelent. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtettem a történteket és bármikor meg lehet velem csinálni ugyanazt. A megbocsátás rálátást jelent, és továbblépést. Annak a felismerését, hogy bizonyos embereknek nem muszáj a közelében lennem, sőt, még csak szeretettel gondolnom rájuk sem muszáj.
Emlékezem, de már nem teszek a dologba életenergiát: ez a megbocsátás – Praktikus Misztika-módra.
Mint minden dologban, itt is arra biztatlak: ne higgyetek nekem! Teszteljétek az elméletet!