TLDR: ha van olyan kapcsolatod, ami gyengít és amiben bántanak, akkor ülj le a valagadra és olvasd végig akármilyen hosszú, mert fontos neked.
Ezidőtájt egyre nagyobb divat nárcisztikus, és/vagy pszichopata kapcsolatokat emlegetni, bipoláris és borderline címkéket ragasztani egymásra.
Érzésem szerint a közbeszédben az indokoltnál jóval gyakrabban jelennek meg ezek a címkék, azonban bizonyos folyamatoknak – akár aggatunk rájuk ragacsot, akár nem – érdemes mögé nézni, érdemes ébernek lenni történésekre. Ha másért nem, hát azért, hogy több energiánk maradjon életre, boldogságteremtésre.
Alant azokról a jelenségekről elmélkedek, amiket régen a „megszállottság” gyűjtőfogalommal illettek. És ez most nem az a jóféle megszállottság, amikor valakinek van egy szerelmetes hivatás-küldetése, és azzal kel, azzal fekszik, azzal álmodik és közben nem bánt senkit, sőt.
Most arról lesz szó, amire régebben ördögűzőt hívtak, ma pedig súlyos esetben pszichiátert, enyhébb esetben az a mondás, hogy ekkor és ekkor az a valaki „nem önmaga”. Gyakori kísérője ezeknek az epizódoknak, hogy nevezett valaki utólag nem is emlékszik arra, mit mondott, mit csinált, hogyan viselkedett. Emlékszik viszont a társa, a gyermeke, a környezete, és olyan intenzíven keserűek ezek az emlékek, hogy sokszor mindenki inkább lefagy, zavartan félrenéz, tagad vagy hasít, csak szembenézni ne kelljen azzal, ami történik éppen.
Például van egy kapcsolat, ahol kezdettől lengedeznek ugyan apró vörös zászlócskák a tavaszi szélben, de az egész olyan, mint egy lovagi torna, és különben is, olyan felemelő, nemes és nagyszerű érzés, amikor az ember végre társat talál, hogy ilyen apróságokkal nem foglalkozhatunk. Aztán egyszer csak történik valami (a kiváltó inger szinte minden esetben egy jelentéktelen apróság), és az addig NagyŐnek észlelt figura hirtelen őrjöngő vadállattá válik. Kulturált lénynek, gyerekszobának azonnal nyoma vész, és ami marad, az a színtiszta, kontrollálatlan, fröcsögő gyűlölet. (Amíg eufemizáló fázisban tartózkodik a környezet, maximum addig jut el, hogy emberünknek „néha gondja akad az indulatkezeléssel, de egyébként egy jó ember”).
Legyen akár hősünk aktív, avagy passzív-agresszív, a dinamika megegyezik.
A könnyebb szemléltetés kedvéért használjuk azt a munkahipotézist, hogy az őrjöngés idején valamilyen entitás veszi birtokba partnerünk (vagy szüleink, vagy gyerekünk, vagy barátunk, esetleg kollégánk vagy egyéb családtagunk/kapcsolt részünk) testét.
Egyes ezoterikus iskolák úgy tartják, hogy kóbor entitásokat könnyebb „összeszedni”, mint gondolnánk. Természetesen az emberlény saját beleegyezése nélkül senki nem mehetne sehova, főleg nem emberi testbe, de az Ördög a részletekben rejlik, egyébként meg ravasz – ahogy azt már a magyar népmesékből is jól tudjuk.
Mindannyiszor, amikor öntudatlanul szitkozódunk, bódító szereket használunk tudatosság és védelem nélkül, vagy akár csak részvéttel, figyelemmel megnyílunk valaki/valami felé, potenciálisan célponttá válhatunk. Van itt ugyanakkor még egy fontos szempont.
Aki ugyanis egészében véve ragyog (tehát rendben van magában/magával, alapvető érzelemvilága kiegyensúlyozottan a magasrendű tartományokban mozog), az egyszerűen nem lesz kompatibilis a lehúzó, nehéz, keserves energiákkal. Vagyis ilyen lények, ilyen energiamintázatú entitások nem találhatják meg.
De aki mondjuk energiavámpír közelségében él, vagy egyéb okok miatt energiahiányos, annak máris két emelettel nehezebb dolga van, amikor védelemről és hasonrezgésű entitásokról kerül szó.
Tegyük fel, hogy (újra: csak a könnyebb érthetőség kedvéért) fent nevezett partnerünknek valaki régóta szívja a vérét. Lehet ez egy ex házastárs, egy mérgező szülő, egy nárcisztikus főnök. A lényeg, hogy emberünk energetikailag sérülékeny állapotba kerül, és esetleg betalálja egy alacsony rezgésen működő entitás (vagy, ha ez valakinek túl befogadhatatlan munkahipotézis, akkor dolgozhatunk azzal a feltevéssel is, hogy entitás nélkül egyszerűen maga az ember kattan át egy ilyen sehallselát, önmagából kifordult létállapotba).
Ekkor az a kedves, előzékeny, jóindulatú figura, akit ismer(ni vél)tünk, szőrén-szálán eltűnik, és marad helyette egy könyörtelen, rideg, gyűlölettel teli lény.
Akármelyik hipotézissel dolgozunk, ilyenkor egy törvényt kell ismerni, ez pedig a hasonlóság törvénye. Az egymás mellé tett hangvillák kísérletéből, vagy a „hasonló a hasonlónak örül” régi szabályából, vagy akár a vonzás törvényének kilúgozott, ám annál népszerűbb változatából is tudhatjuk, hogy mindenki csak abból tud energiát felvenni, ami vele egy szinten rezeg.
Magyarul: egy keserű, könyörtelen, rideg, gyűlölettel teli ember sehogyan nem tud energiát elszívni olyasvalakitől, akinek ragyog a szíve, stabilan és derűsen áll az életében, és nincsenek megdolgozatlan vakfoltjai (vakfolt ebben az esetben minden olyan, fel nem ismert működés, ami életünkben aknamunkát végez és ezzel gyengíti a rendszert).
A keserű, könyörtelen, rideg, gyűlölettel teli ember olyan érzelmekből, automatizmusokból és működési módokból képes energiát nyerni, amik vele analóg módon járnak, amik vele „egy szinten” mozognak. Ennek folyománya, hogy emberünknek el kell érnie, hogy a környezete sz@rul legyen.
El kell érnie, hogy bekapcsoljanak a transzgenerációs mintázatok, az összes áldozati modell, önutálat, kishitűség. Az ilyen „entitás”, vagy az ilyen energiamintázat az örömből képtelen erőt meríteni. Akkor képes elszívni a másik erejét, ha az a bizonyos „másik” olyan érzelmeket produkál, amik számára emészthetők, amik megfelelő inputként szolgálnak a rendszerének. Ezek pedig (a teljesség igénye nélkül) a szégyen, a félelem, a megalázottság, az elárultság, kisemmizettség, haszontalanság, értéktelenség, tehetetlenség, inkompetencia, alacsonyrendűség, önállótlanság („nélkülem arra sem vagy képes, hogy levegőt vegyél”, „ha én nem tartalak el, éhen fogsz dögleni egy híd alatt”), és minden ilyen, rendszergyengítő érzelem, amitől a célszemély kicsinek, gyengének és értéktelennek érzi magát.
Amikor ez a dinamika működik, akkor az egyébként önálló, kompetens, vibráló emberek hirtelen elszürkülnek, tétován, tehetetlenül és bátortalanul kezdenek viselkedni, és látványosan kiszerveznek egy csomó hatalmat és erőt a manipulatív játszma másik szereplőjének. Ez a szereplő pedig röhög a markába, hiszen az indulatkitörésére is abból az energiából futja, amit a spirituális gazdatesttől lopott.
Aki valamely másik ember életerejéből táplálkozik, az képtelen a szeretetteli, magasrendű energiacserére (röviden: a szeretetkapcsolatokra).
Ezt az energiamintát a szégyen, bűntudat, folyamatos készenlét, váratlan támadások lehetőségével teli állandó riadókészültség élteti.
Gyakori jelenség, hogy lélekmunka (rendszerállítás, oldás, vizualizáció, stb.) után, amikor a rendszert elvileg rendbe rakjuk, az energiafonalakat elrendezzük, elzárjuk a kifelé ömlő folyamokat és az alany elvileg megkezdhetné a saját erejében állást és az aktív boldogságot, szinte azonnal bejelentkezik a másik fél (persze, hiszen érzi a rendszere, hogy elapadtak az eddig olyan bőven áradó csapok) és villámgyorsan újra akarja építeni a csatornákat. Ha ilyenkor nincs kellő tudatosság és éberség, akkor hiába tornázik szegény rendszerállító erős másfél órát, három perc se kell, és minden visszarendeződik. És a vendég sokszor ezt úgy magyarázza, hogy „nem tudjuk egymást elengedni, karmikusan dolgunk van egymással és talán mégis ő az igazi”. Pedig lóf@sz ez, nem igazi. Egyszerűen annyi történik, hogy a vendég saját elhatározásból ismét kitárja magát, belesüllyed a bűntudatba, szégyenbe. Vagy ami talán még rosszabb: sajnálni kezdi az agresszort, és a sajnálat, együttérzés, empátia, részvét kapuját szélesre tárva engedi vissza, hadd lakmározzon véres húsából, hadd zongorázzon védtelen idegvégződésein.
Amikor valaki van olyan erős/szerencsés, hogy megszabadulhat egy mérgező(nek mondott) kapcsolatból, akkor egyféle forgatókönyv van.
Írom.
- El kell felejteni, hogy a másik megmenthető, megváltoztatható.
- Realizálni kell a veszteséget: itt nem lehet többet tenni komolyabb sérülések nélkül – ha ugyan még nem késő. El köll engedni valamennyi „mi lehetett volna” illúziót.
- Hiába jön a húzd meg – ereszd meg játszma napsugaras epizódja (a fogadkozások, amikor a másik nem emlékszik, vagy emlékszik és zokogva kér bocsánatot és új esélyt), ezeket ignorálni szükséges. (Amint bekapcsol valamilyen nehéz érzelem, annak a kapuján az agresszor vissza tud kapaszkodni és újra indul az ördögi játszma).
- Hiába kapcsol magasabb fokozatra a mocskolás, gyalázás, fenyegetés, a recept ugyanaz: ignorálni. A neheze megvan, tovább léptél, vége van, ne mássz vissza önszántadból. Ha te nem süllyedsz újra le önszántadból, senki nem képes „visszarántani”.
- Fogadd el, hogy esetleg nem kellesz majd senkinek, hogy egyedül fogsz meghalni. És lásd be a józan eszeddel, hogy még ez az opció is sokkal jobb, mint örökké rettegni.
- Fogadd el, hogy szabadnak lenni talán sokkal jobb, mint a boldog pillanatokat is azzal felhőzni be, hogy egész biztosan tudod, hogy nem fog soká tartani, és úgyis teszel vagy mondasz valamit, vagy történik valami, ami ráadásul tőled független, és kitör a balhé. A mérgező kapcsolatban két létállapot van: vagy már eleve cirkusz van, vagy vihar előtti csendben félsz attól, hogy mikor lesz cirkusz.
- NE ETESD A SZÖRNYET! Zárd el magad tudatosan és szívós munkával a szégyentől, értéktelenség érzéstől és ezen érzések testvéreitől és fattyaitól.
Nem mondom, hogy ez könnyű menet. Nem mondom, hogy mindenkinek megy kisujjból. De már kitűnő kísérőket lehet találni, a mi alkalmainkon is örök téma (főleg, amikor a sötétség bármilyen apropóból előkerül).
Aki ki akar jönni, kijön.
Ne higgyétek, teszteljétek! Pálcák a kézben, áldás az úton!
