Mesélek Nektek egy napról, tíz és fél óráról. Meseszirmokat dobok a szélbe, Rajtatok múlik, melyikért nyújtjátok ki a kezeteket.
V. szirom
Mindenhol és mindig szűk keresztmetszet az illemhelyek kérdése. A mi családunkban ez központi kérdés, mivel rengeteg vizet iszunk télen is, de ilyenkor nyáron kiváltképp. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ketten egy nap több tiszta vizet kortyolunk, mint más egy hét alatt. És ez nem vetítés, hanem makacs tény. Általában az idő felében a TOI-TOI sorban állunk, aminél nem is tudom, mi lenne jobb: ha nem is lenne, vagy ha olyan, amilyen… Apajpusztán találkozom először azzal a jelenséggel, hogy mobil illemhelyből egész városrész áll rendelkezésre. Egy percnél sosem kell tovább várakozni, lehetőség van szappanos kézmosásra, van papír, és két hölgy folyamatosan tisztítja a fülkéket. Igen, folyamatosan. Igen, a mobil WC-t. Ilyet még nem láttam, meg is köszöntem szépen, és tessék elképzelni: még ők is mosolyogva válaszoltak, és azt mondták, örülnek, ha örömet szereztek a munkájukkal. Puff neki.
Természetesen itt is vannak sietősek, de ilyenkor jól tűröm, ha a serény nyugdíjas különítmény levegőnek néz és bevágódik elém. Egyrészt kitűnő állapotban van a vízháztartásomért felelős valamennyi szerv, másrészt van empatikus álarcom is, amit felveszek, ha olyasvalakit látok, akinél már régen kopogtatott az inkontinencia. (Lásd még az örökzöld, filozofikus kérdést: „ha még nem vizelek az alsóneműbe, akkor mi vagyok, kontinens?”)
