Oldal kiválasztása

 

131003

A most lepergő napok a radikalitás jegyében telnek. Szenzációs, szeretem! Nézzük pl. a főnixet, ő elég radikális, nem? Képes és újra tündököl a pusztulat után. Mint a legkisebb királyfi, akit hétbe vágtak, a Kígyókirály (!!!) megfoltozza, a fiúka meg nem átall hétszerte szebb lenni, mint a horror előtt. Senkinek nem tűnik fel a turpisság? Hogy ugyanis valaminek a halála látszathalál, ami azért szükséges, hogy a szennyeződés kiégjen, és ugyanannak a létezésnek egy ragyogóbb változata folytatódjon a létspirál egy magasabban fekvő görbületében.

„Mondom az uramnak: Tibi!” Frenetikus humora van a Teremtőnek. Kicsit karcol néha, de sodrása az van.

Vannak, akik úgy tartják, hogy a létezés (ez, ni, amiben mi itt küzdünk, gyűlölünk és online rendelünk párosodást) a Teremtőnek az álma. (Tudjátok, ez hajaz arra, hogy ki álmodja a lepkét, vagy a lepke álmodik kit.) És akkor erre én azt mondom, hogy veszettül szeretnék olyat inni, hogy én is ilyet álmodjak, mert ez az egész egy tiritarka vidámpark, tele bulizenével és tánccal.

Még a Requiem is bulizene. Csak más a ritmus.

Most van az az égi helyzet, amikor a Sors a markába köp és munkához lát. A férfias teremtőerők tüze kiforralja a misztikus gondolkodás kohójában a színaranyat. Értem én, hogy rémisztő a szenvedély, de ha a megértés és az élet uralása vár a végén, akkor nem megéri?

A halálon túl, az élet előtt megtervezzük, mit szeretnénk tapasztalni, megérteni, megkóstolni. Úgy skicceljük fel, hogy merüljünk meg mélyen, énekeljünk szívből, kacagjunk amíg elfogy a levegőnk. Ott még tudjuk, hogy a tánc őszintébb a Hiszekegynél, és hogy a szivárványba kell a lila is meg a kék is, de a szürke nem. Kell, hogy élvezzük a savanyút és az édest is, és örüljünk annak is, ha fáj, mert a fájás is élet; erőt ad, megtámasztja a rugaszkodó lelket, igenis kell az is a kosárba.

Tudjuk, hogy miért a kos megy fejjel a falnak és miért nem az osztrigabelső, és értjük, hogy miért a bolond az egyetlen, akire hallgat a király. Odaát még tudjuk, hogy azok a pillanatok lesznek a végén gyémántnál is értékesebbek, amikor minden sejtünkkel éltünk, amikor tárt karokkal fogadtunk mindent, amit elénk tett a Sors – amit elénk tettünk azért, hogy megízleljük, megérintsük, átéljük.

Ott még tudjuk, hogy nem azért jövünk, hogy megúszásra játsszunk. Nem túlélni jövünk az életünkbe.

Boldog és szerencsés ember, aki élete bizonyos állomásain belátja ezt, és nem a Kapu másik oldalán szentségel, hogy jöhet vissza megint, mert semmit nem tanult, semmit nem látott. Boldog és szerencsés, aki legalább néhány irgalomtól gazdag pillanatban olyan csodának látja belülről is az Életét, amilyennek a bemerülés előtt látta. És ez semmilyen kapcsolatban nincs azzal, hogy az élmény „jó”, vagy „rossz”.

A lényeg, hogy LEGYEN, hogy VALAMILYEN legyen, mert az egyedüli halál a semmilyenség. A lényeg, hogy ne felejtsük el, hogy illúziókat álmodunk… és ha már, akkor miért ne álmodnánk szabadságot, kalandokat, nefelejcset, csiklandozást és rumosmeggy fagylaltot?

Elhiszem, hogy a kockásplédes idill biztonságos, de takaróba bugyolálva hogyan lehet érezni a szúrós fövenyt, hogy tud akkor megborzongatni a levélillatú őszi szél?

Kérlek, menjetek ki erdőre, mezőre. Szomjazzatok fél napig, majd figyeljetek oda az első korty tiszta vízre. Válasszátok ki egy szőlőfürt legkerekebb, legédesebb szemét, és érezzétek a napsugarat a nyelvetekre cseppenni. Kérlek, szívjátok be egy verejtékes ló illatát olyan mélyre, hogy belesajduljon a tüdőtök. És akkor tagadjátok, ha tudjátok, hogy az Élet mámor!