Ha azt vesszük, ez a nap kétszeres péntek tizenharmadika, ezért hadd legyen most szó a táltosos-sámános-papnős energiákról! (Még mindig a Jupiter-Vénusz együttállás igézetében.)
Lelkem testvére mondta minap (a hétköznapi aktualitásokon fellobbanva), hogy eldob egy követ és leüt vele hat papnőt, de egy valamirevaló varrónőt égen-földön nem lehet találni. Már nyitottam a számat, hogy ellentmondjak (ez nálam olykor beépített automatizmus), aztán sürgősen újra becsuktam. Merthogy most valami oltári módon a fején találta a szöget.
Anélkül, hogy bárkinek a lelkébe szeretnék gázolni, leírom, mit tapasztalok magam körül most.
Kép: pinterest.com (The High Priestess)
Egymás sarkát tapossák a táltost, sámánt, papnőt képző kurzusok és intézmények. Hatvanórás (vagy rövidebb) tanfolyamokon bárkiből papot kennek, sok esetben külső beavatással.
Elmondom, mi ezzel a problémám.
Semmi.
Mert úgy érzem: egészen nyugodtan elkezdhetnének zongoraművészeket képezni hétvégi intenzív tanfolyamokon, attól a valóságban mégiscsak az lenne zongoravirtuóz, aki annak született, ÉS rászentelte az időt és energiát, hogy hozott képességeit kézzelfogható művészi tálentummá munkálja itt, a hétköznapok világában.
Számomra a papi (a valódi jupiteri és vénuszi) minőség azt jelenti, hogy az adott szereplő az általa választott területen (légyen az bár gasztronómia, szerelem, gyógyítás vagy teológia) elérte a lehető legmagasabb szinteket; démonaival folytatott küzdelmeiből rendesen ő került ki győztesen, és ezeknek a győzelmeknek legjavát már maga mögött tudja.
A papi minőség számomra azt jelenti, hogy valamilyen (szerzett vagy hozott) tudás bizonyosságával végzem a dolgomat, a tapasztalatok kemencéjében kiégetve, tisztán. Azt jelenti, hogy valamilyen életterületen rengeteget figyeltem már csendben, alázattal, nyitott szívvel. Sokat kérdeztem, tapasztaltam, fejlődtem, és létrehoztam már önmagamból az aranyat az ólomból – vagy legalábbis nagyon közel járok ehhez.
Ezért aztán úgy vallom: nem létezik olyan, hogy érdemtelennek tudást adni. Olyképpen, ahogy a játékautónak sem lesz háromszázas végsebessége attól, hogy ráragasztom az ágaskodó lovat az orrára. Mert vagy megvan a beltartalom, ami viszont független a matricáktól, vagy pedig nincsen, és akkor a világ összes cukormáza és csillámpora kevés.
A papi „képzések” az én olvasatomban mindaddig szappanbuborékok a tornádóban, ameddig a jelölt valamilyen fontos élethelyzetben nem bizonyítja be rátermettségét, rászületettségét. Olyan helyzetekre gondolok most, ahol mellédumálásnak helye nincs, a közönség pedig nem a szájtáti tömeg, vagy a kereskedelmi média.
Gondolok itt például arra, amikor a legendák ködébe vesző ősiségben az ember lányát bezárták egy többtonnás gránittömbbe étlen-szomjan, majd az egész konzervet betolták egy barlangba (vagy piramisba) pl. hét (de akár negyven) napra. Ha a rendelt idő elteltével a test életben volt: a jelölt teljesítette a próbát. Ha nem volt életben – ennyit az elbizakodott tanítványról.
Ezek a mércék most is megvannak mindenkiben, belül. Az pedig szintén mindenkire egyénileg van odabízva, vajon körüláll-e mindenkit, aki a lexikonban írt külső jegyek és kellékek alapján papnak minősíthető.
Vagy használja a belső iránytűt és megvárja, amíg a semmiben rábukkan a valódi, rejtező alakokra.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
