fbpx
Oldal kiválasztása

A nyitott ablakokon zúdul befelé az árnyékmeleg nyárillat, az ablak előtti fenyőfán feketerigó trillázik. Ebéd után vagyunk, lusta, nyugodt, puha békességben. Készül egy hosszúlépés a kedvenc boromból, a kávé mellé. Átfut a gondolataim peremén, hogy micsoda klassz életem van: a legjobb borból is kérhetek fröccsöt, ha úgy kívánom.

Találok egy rövidke novellát, amit legott fel is olvasok Péternek. Ez az életünk: apró csodái a hétköznapoknak, amik nem voltak feltétlenül evidensek egyikünk korábbi életszakaszaiban sem. Olvasom az egymás után rendezett betűket, és el-elcsuklik a hangom a könnyektől.

A novella triviális, mindennapi jelenetet ábrázol a nem is olyan régmúltból. A valóság egy szeletét, ahogyan mindannyian átéltük valamilyen formában, és valószínűleg egyikünk sem sejtette, milyen pótolhatatlan kincsként őrizzük majd később, felnővén, alkalmasint elvetődve idegen országba.

Maga a konkrét jelenet mindannyiunk életében más lehet. Van, aki a nagymamájától tanult rétestésztát húzni, másvalaki a dédmamájától csirkét sütni, megint más az édesapjával kaszálta a meredek hegyoldalt a vastagon szánaillatú melegségben. Ez közös mindannyiunkban. Valamennyien dédelgetünk egy-egy ilyen megismételhetetlen pillanatot elmúlt nyaraink derekáról. Őrzünk a lelkünk mélyén egy illatot, egy ízt, ami összekovácsolódott az augusztusi délutánok melegével, vagy a júliusi reggelek verőfényével. Van a lelkünkben egy emlék hajdanvolt-seholsincs kezek simogatásáról, a hatékonyan szakszerű, takarékos mozdulatokról, amiket évszázadok gyakorlása csiszolt tökéletesre. Mindannyiunk fülében cseng egy ismerős hang, egy kedves hang, ahogyan sohase hangzik már el a nevünk ebben az életben. Emlékszünk nevetésekre, illatokra, mozdulatokra, és ezek az emlékek nagyon mélyen el vannak temetve valami csoda kútba, hogy onnan évtizedekig se bújnak elő, aztán történik valami, és egycsapásra ott teremnek illanó közelségben, mintha majdnem megtörténhetnének ebben a percben is.

Visszarepítenek minket hangok, illatok téren és időn át valahova, ami úgy égett a lelkünkben, olyan mélyen és annyira észrevétlenül… a csodáját talán éppen az adja, hogy fogalmunk sem volt arról, milyen becses, szép, kedves emlékünk lesz nekünk az a pillanat, az a mozdulat, az az illat, az a hang, az a drága ember, aki úgy tudott minket a nevünkön szólítani, ahogyan soha többet senki sem.

És talán elgondolkodunk azon, hogy lehetetlen, hogy ez a sok bölcsesség, ez a sok rajongó szeretet, ez a rengeteg nagyszerű ember nyom nélkül, emlék nélkül eltűnhessen ebből a világból. Hogy muszáj lenni valakinek valahol, aki mindezeket a pillanatokat, a rétes ízét, a fáról szedett cseresznye roppanását, a hegyi patak hidegét, a lovak sűrű illatát, a kapun beforduló ismerős léptek neszét feljegyzi és számon tartja, kell legyen valahol valaki, aki nem hagyja elveszni és elenyészni ezeket az emlékeket a semmibe. Kell valaki, aki őrzi ezeket a pillanatokat akkor is, amikor a fák nincsenek már, akkor is, amikor a házak is eltűnnek és az ismerős léptek és a csengő nevetések üresen visszhangzanak a halálon túlról. Kell legyen valahol egy nagy tenyér, ami nem engedi leesni a kedvesen ismerős hangokat, ízeket, pillanatokat. Kell legyen egy nagy tenyér, ami elhordozza ennek a csodálatos tündérvilágnak minden életcseppjét örökkön örökké, ahol minden megőrződik, ami valaha volt akár csak egyetlen apró szikrája az örömnek és a szeretetnek.

És talán ez a nagy tenyér mi vagyunk, mind. A meséink. Elmesélem neked, hogyan emlékszem arra a székely nyárra, amikor nyár ugyan még nem volt, de meleg mégis akadt, és a virág között hasalva ittam a hegyi patakból. És erre te elmeséled, hogy ültél a nagymamád konyhájában, a tűzhelyen főtt a leves, és a nagyanyád gyúrta a tésztát, és közben mesélte, hogyan vette el a nagyapád a dédapád tiltása ellenére, és hogy hatvanhárom éve minden reggel hálás azért, hogy dacolni mert az apjával. És én elmesélem, hogy volt az, amikor leestem a diófáról és kilapultam, mint a béka, te pedig elmeséled, hogy egy apró csónakkal viharba keveredtél a Balatonon, és kis híja volt, hogy ép bőrrel megúsztad, de a szomszéd szilvapálinkája, amit a meghűlés ellen innod kellett, még sokkal rosszabb volt, mint a zivatar. És együtt sírunk, és együtt kacagunk, ahogy mesélünk egymásnak. És a mesékben élni kezdünk újra, és mindegy már a téridő, mert megértjük, hogy amíg látjuk egymást, amíg fogjuk egymás kezét és mesélünk; amíg sírni tudunk és kacagni, addig még biztosak lehetünk abban, hogy rajta vagyunk mind azon a nagy, áldott tenyéren. És talán ez maga a Rend.