Olykor muszáj a szavakon lovagolni. Még mindig nincs elég mélyen beleásva a Köz tudatába, hogy a szó nem más, mint az az „ige”, ami kezdetben volt, és ami – ha megfelelően erős és koncentrált gondolati energia bújik mögé – világokat képes teremteni.
Ez az erő alkotja meg mindennapjainkat úgy, hogy legtöbben az idő legnagyobb részében ennek nem is vagyunk tudatában.
És hogy mekkora ez az erő? A Nagy Fekete Könyv szerint Isten az idők hajnalán azt mondta, hogy „legyen!”, erre a teremtett világban minden fogta magát, és lett. Ha abból indulunk ki, hogy a fizikai világba születő Ember szelleme Isten szellemével egylényegű (márpedig aki a csillagok ösvényén jár, az kénytelen ebből kiindulni), akkor a formális logika szabályai szerint az Ember kimondott szavának is hasonló erővel kell rendelkeznie.
Röviden: gondolataink, és a gondolatok által ajkunkra tolt szavaink teremtik meg a világot, amelyben élünk. Ezzel már foglalkoztunk sokféle vonatkozásban, most csak felfrissítettem ezt az idealáncot azért, hogy gondolkodjunk rajta kicsit együtt. Sőt… inkább nem is együtt. Feldobok pár példát, és arra kérlek Benneteket, hogy a szellemi munka dandárját végezzétek önállóan.
Énkép-fronton: valahányszor kimondjuk, hogy „nincs lóvém”, duplán lenullázzuk magunkat. Ugyanez a helyzet az összes önbírálattal, s a hiányt, szűkösséget, negativitást megidéző gondolatokkal. „Ebben a mostani gazdasági környezetben az ember örülhet, ha nem megy csődbe.” „Semmi időm nincs, éjjel-nappal az éhhalál ellen küzdök, sosem jut időm egy könyvet elolvasni.” „Senkinek sem kellek, egyáltalán nem vagyok érdekes.”
Nem sorolom tovább, mert még példálózni is fáj ilyenekkel. Ugyanis ezeknek a mondatoknak mindegyike úgy működik, mint a teremtés varázsigéje. Kimondunk egy ilyen mondatot, és az rögvest Isten által kinyilatkoztatott „legyen!”-ként funkcionál. És erre a Teremtett Világ – régi, megbízható szokásához híven – kizárólag úgy tud reagálni, hogy „lőn”, sehogyse máshogy. Ez az ősi Rend már az ember előtt is létezett, és nem fog megváltozni a működése, mert így tökéletes, kiszámítható és jól használható.
Tisztelettel kérdezem ennek fényében: amikor a hölgyek elmennek „pasizni” és „olyan pasit” szeretnének, aki… akkor milyen minőséget idéznek meg ezzel életükbe? Vegyük észre, hogy ha pasizni megyünk, akkor pasit is viszünk haza. Amivel nincs semmi baj, ha ennek tudatában vagyunk, azonban rögvest kirügyezik a probléma, amikor a pasi bőrében őrülten kezdjük keresni a Férfit, meg a Társat. Hölgyeim, a „pasi” soha nem lesz „férfi”. Mint ahogy a „csaj” sem lesz végzetasszony, elmét-testet megmozdító, kielégítő és mégis örök szomjúságban tartó istennő. A szekerce az szekerce, a csaj meg csaj.
Amikor egy szerelmes férj úgy emlegeti feleségét, hogy „anya”, ezzel vajon hol jelöli ki az említett élettárs helyét kapcsolaton belül? Melyik aspektust erősíti benne? „Elmegyünk apával hétvégézni”, aztán nagyon csodálkozunk, amikor a nászágyban (vagy a konyhapulton és a lépcső alatt) apai minőséget találunk a vágyott szerető helyett. A kapcsolatok kritikus pontja, hogy miként gondolunk partnerünkre, hogy emlegetjük őt magunkban. Mert a kimondott szó hatalom, a kimondott szó mágia. Ha sokat mondjuk, hogy „apa” és „anya”, könnyen arra riadhatunk, hogy apával meg anyával készülünk ágyba bújni. Ez az energetika pedig kenterbe ver bármely brómos teát.
Kísérlet haladóknak: próbáljátok ki, hogy párotokat felbecézitek ahhoz a minőséghez, amelyet fel kívántok Benne ébreszteni. Aztán győzzétek összeszedni a leesett állakat, amikor „Mackóból” Párduc, „Nyuszikából” Shakti lesz. A lehetőségeknek ugyanott vannak a határai, ahol a Kozmosznak.
Aztán kiterjedhet ez a kísérlet a párkapcsolatról a munkára, anyagi helyzetre, önértékelésre, növénytermesztésre. Határok lásd fentebb.
Pálcák a kézben, áldás az úton.