Egy történet Neked, főként okulásul, hogy lásd: attól, hogy valaki teljes időben az önismerettel foglalkozik, még derékig süllyedhet olykor a mocsarasba.
Történt egyszer, hogy elvonszoltam fizikai önvalómat egy atlétikai pályára, kocogási célzattal. Nulla fok körül járt a hőmérséklet, köd szitált. Egészében véve olyan mézeskalácsevős, téli teát kortyolós délelőtt volt. Ám én megéleztem akaratom acélpengéjét és nekivágtam. Zúzós (és hagyományos) népzene szólt a fülemben, egyedül róttam a köröket a vörös aszfalton.
Valahol azt hallottam, hogy az endorfin 8 lefutott kilométer után kezd beütni. Jelentem: nálam ez a határ 3-3,5 km. (Gondolom azért, mert 8 kilométert csak több szakaszban, nagyobb kihagyásokkal szoktam futni. Szegény endorfinnak esélye sem lenne ütögetni.)
Repülök a sávomban, én vagyok az élet császárnője. Tüzes csárdás lobog a fülemben, a szívem vagányul pumpálja a vérem, az izmaim mint a kék acél, most biztos egyéni rekordot fogok dönteni. Ember sincs a pályán. Aki mégis arra kószál, tiszteletteljes meghunyászkodással ad utat a Futókör Amazonjának. Egy hokikapusnak öltözött versenyző tűnik fel a pálya szélén, gondolom, befelé igyekszik a jégpályára. De kérem, az nem úgy van az! Kettéfagyasztja a menetszél, ha a közelembe jön. Egyetlen pillantással kiteszem a bolygóról, aztán kapaszkodhat az ütőjébe.
Hasítok. Tényleg. Lábam alig érinti a földet, minden sejtem kacag, sérthetetlen vagyok, erős vagyok, bátor vagyok. (Ha jobban odafigyelnék, lehet, hogy érezném, ahogy a heréimet dörzsöli az aláöltöző.) Futok, sportolok, jó az edzés, még az ovisok is tudják, hogy a nyári kondit télen szerezzük. Marcipánegerek el az útból, itt vagyok, egészségesen élek, sportolok, nyáron nekimegyek a maratonnak is, szépöcsém. Na jó, talán inkább a félmaratonnak, kétszer.
Lefutom a mai penzumot, az utcánkba kanyarodva átfutok a virágdíszbe öltözött célkapun, a lobogó célszalag sokáig úszik utánam, mire újra földi sebességre lassulok. Eeeez kérem jó mulatság, férfimunka volt. (Na jó, lehet, hogy a virágos kaput, éljenző tömeget csak odaképzeltem.)
Nyújtás közben nézem a segédalkalmazást. Mondom: szerintem egyéni csúcsot döntöttem, de az is lehet, hogy országost.
Hm. Valami hiba csúszott a rendszerbe. Azt mondja ez a mobilfurfang, hogy 7,3 km/h volt az átlagtempóm. Biztos megint bezavarta a telefont valami elektromos légörvény. De hát 70 percet futottam, ez igaz, és a távolság is stimmel.
Khöm.
Exférjem, a futópéldaképem, ennek a sebességnek a duplájával futja a maratont.
Mire felérek a lakásba, világosan látom, hogy szörnyen lassú vagyok, ezen már nem lehet segíteni. Úgy futok, ahogy más gyalogol. Lehet, hogy rosszul érzékeltem, és valójában nem voltam egyedül a pályán, csak a többi futó olyan gyors volt hozzám képest, hogy nem is láttam. És most, hogy így belegondolok, lehet, hogy az utolsó sprintszakaszon két nénike is lehagyott. Járókerettel.
Jaj.
És akkor valahogy meghallom a bölcsebb énrészem kupánvágós hangját.
Vajon nem én mondom-e mindig, hogy tök felesleges magunkat másokhoz hasonlítani? Exférjem 187 centi magas, és ott kezdődik lefelé a lába, ahol nekem még csak a rekeszizmom teteje van. Azok a pici nők meg, akik ugyanakkorán gyorsabbak, mint én, hát ők biztos sokkal több munkát tettek bele. Vagy más okuk van gyorsabbnak lenni.
Mi a lényeg? Vigyorogtam közben? Igen, vigyorogtam. Dúdoltam a dalokat? Igen. (Emlékezzek már, hogy volt idő, amikor élethalál harcot vívtam minden korty levegőért a negyedik kilométer után!) Egészséges vagyok? Minden tagom mozog? Jólesik a mozgatottság érzése az izmaimban? Csillog a szemem? Elégedett vagyok? Szeretem ezt így? Igen, igen, igen, igen.
Akarok gyorsabb lenni? Nos… ha valóban akarnék, akkor tudom, mit kellene tennem érte. De most csak annyi történt, hogy legyőztem magam, amikor mézeskalácsos tea és az új Máté Gábor-könyv helyett a mozgást választottam. És tudom, hogy ez nagyjából meg is van nekem párszor egy héten. Jól működöm a saját rendszeremben így, közben ki tudok kapcsolni, és az endorfin tényleg ott van, mostanában már eufóriásan mozgok.
Akkor miért kell rögtön elrontani az örömömet azzal, hogy valaki máshoz hasonlítgatom magam? Miért nem arra nézek vissza, hogy 20 évvel ezelőtt 20 métert se tudtam futni? Miért nem arra emlékszem, ahogy eljutottam idáig? Miért nem magam vagyok a mérce? Ennyi év önismeret után miért nem megy ez nekem még mindig csípőből?
Hát, Nyuszikám, azért, mert így van és kész. Jól van így.
A derekamat általában nem nyújtom le rendesen, februárban megint megyek csontkovácshoz. A futósapkámban úgy nézek ki, mint egy hímivarsejt (egy zöld hímivarsejt), és a ruházatomnak nincs két olyan darabja, ami passzol egymáshoz színben. És ebből az egészből az a fontos, hogy nekem mégis jó így. Így jó. Mert én nem az Exférjem vagyok (akit innen is puszilok), és nem a síkfutó ifiválogatott, hanem én én vagyok, a saját témáimmal, buktatóimmal, fentlentjeimmel és a saját vakfoltjaimmal. Amik – mint látjuk – igazi furfangos, highclass vakfoltok.
Héttel futok. A jobb napokon. És többedszer tanultam meg egy életre, hogy magamhoz mérjem magam, különben el fogok szontyolodni.
Vajon, kedves Olvasó, neked is van ilyesmi rá-nem-látott önmarcangod? Hm?
Tök rendben van. A lényeg úgyis az, hogy cselekvő részesei vagyunk életünknek és változtatunk, amin kell.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
