Oldal kiválasztása

A téridőben, amit magunknak élni választottunk, találjuk valamennyi leckét, tanulságot, tapasztalati kincset, amit be kívántunk tenni a tarsolyunkba jelen inkarnációnk előtt. Ezt onnan tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy itt vagyunk, hogy élünk.

Azok a társaink, akik ezt a kört nem kívánták megfutni, kiszálltak korábban. Volt, aki fiatalon ment, és volt, aki „hirtelen” hunyt el, és volt, aki mindkettőt bezsebelte. Rájuk emlékezünk szeretettel, és emlékeztetjük magunkat, hogy tartsuk tiszteletben a sorsukat, a lelkük döntését.

Aztán hozzuk vissza a figyelmünket saját életünkre, jelen téridő tapasztalásaira.

Igen, én is látom, hogy nagy buli van az égen. Remek írásokat olvashatunk arról, hogy melyik planéta hogyan áll és ők mit okoznak. Magam is fél szememet az égi körjátékon tartom. Egyebekben élvezem a nyarat. De azért kommunikálok a barátaimmal, el-eljutnak hozzám a „hírek” a saját zárt, öröktavaszos-rózsaszín buborékomba.Miután pedig figyelek az emberekre, fontosnak érzem ismét összegezni, hogy mire érdemes figyelni, ha egyenesben akarjuk tartani a hajónkat.

A technikai részletekre nem térek ki, hiszen még a víruspara idején (és előtt) készítettünk számos anyagot (Jó széllel a sz@rtengeren, Félelemből Egész-ségbe – Szorongásból Teremtésbe, Teremteni boldog bőséget, Táguló Univerzum, táguló tudat), ahol részletesen kifejtettem az ehhez bármilyen szinten kapcsolódó gondolataimat. De azért na.

Idejét érzem ismét aláhúzni, hogy minden pillanatban megválaszthatjuk a meggyőződésünket.

  • Dönthetsz úgy, hogy anyagvallású leszel, ez esetben neked szólnak a hírek, a világ tömegtájékoztatói és véleményformálói a te fülednek komponálják a dalaikat. Ezen a halmazon értelmezhetők a háború, klímakatasztrófa és gazdasági válság, valamint sorsüldöző véletlenek. Ez esetben bízz a jövőben és készülj fel a legrosszabbra. Ez esetben nem neked írok.
  • Választhatod azt, hogy úgy gondolod, hogy a világ játszótér, az életed eseményei egy nagyobb színház részei, ahol minden a tanulásodat, fejlődésedet szolgálja. Hogy végső soron minden értelmet nyer. Ebben a választásban nem értelmezhető a sodródás, a gonosz véletlenek játéka és az áldozati szerepkör. Ebben a változatban aktívan alakítod a saját sorsod és minden erőd, készséged és tudásod meg is van ahhoz, hogy kihozd magadból a legtöbbet. Azt a maximumot, amire születésed előtt önmagaddal szerződtél.

Amennyiben az utóbbit választottad, úgy időről időre érdemes emlékeztetned magadat erre. Tegyél ki egy erre utaló post-itet a hűtőre, vagy a bárszekrényre (attól függően, melyiket látogatod sűrűbben).

Érdemes emlékezned arra, hogy nem gólyafos vagy a levegőben, hanem határozott céllal rendelkező, tudatos létező.

Érdemes emlékezned arra, hogy ha a változatlanságban, az állandóságban akartad volna megtalálni a biztonságodat, ha azon a módon akartál volna önazonos létezést, akkor ásványi létformát választasz. Esetleg növény leszel, bár az állandósgot ugye bizonyos mértékben már ebben a létformában is megb@szta a gyöngyharmat.

Érdemes emlékezned arra, hogy mire emberlény lehetett belőled, addigra neked már megvannak az ásványi, növényi és állati létformák tapasztalatai, bezsebelted az onnan nyerhető tudásokat. Azért bújtál embertestbe, hogy tovább tanulj. Az egyik nagy lecke (ami jellemzően meg szokott akadni még az emberlény torkán is, de ez végül is nem baj, mert végtelen időnk van tanulni): hogyan találjuk meg a változásban a biztonságot. Hogyan ébredjünk rá saját valóságos erőnkre, mely magában foglalja a kreativitást, a bátorságot, a határok felállítását és gondozását, és a többit.

Annak a művészetét, hogyan ne gondoljunk magunkra moszatként.

És a mentőöv: az emberlény – ha már sorsának tudatos alakítását valamely okból nem választja – bámulatos mértékben képes alkalmazkodni a változó körülményekhez. Ha most még – a több évnyi önismereti vakáció ellenére – nem tudod elhinni, hogy hatalmadban áll aktívan alakítani a sorsodat, hát legalább bízz abban, hogy akármit hoz az életed, legalább alkalmazkodni képes leszel a változáshoz. Merthogy ami él, az mindig változik (és ami stagnál, az mindig pusztul).

Gondolj vissza párszáz évet a történelmünkre (vagy máséra): mindig volt, aki túlélt földrengést, égzengést, háborút és járványt. Mindig voltak olyanok, akik felálltak a romokon, körülnéztek és megtervezték, mi legyen a következő lépés. A nagyszüleink újrakezdték az életet a háború után, eltakarították a romokat és újjáépítették az országot. A szüleink (életben) maradtak ’56 után mindennek ellenére és összekapartak nekünk egy relatív békés jólétet. És igen, mostanában mi kapunk intenzív leckét célratartásból, priorizálásból, önfegyelemből.

Ja, hogy nem annak látszik? Hát pedig, Feleim, a sok esemény/vélemény, amit a mainstream „hírnek” nevez és „tény”-ként igyekszik tálalni, az bizony spirituális gyakorlat azoknak, akik hajlandók látni/gyakorolni.

Bizonyára ismeritek a viccet (Drágám, nekem hiszel, vagy a szemednek??). Most pontosan ez történik.

Igen, lehet, hogy a jövőben kevesebb mandalamintás vattakorongot és önetetős gyerekülést tudunk majd vásárolni. Azonban elgondolkodhatunk majd azon, mi fontos valójában az életünkben.

Lehet, hogy a tegnapi szabályok nem lesznek érvényesek a holnapjainkban. De hiszen ezt végig tudtuk, amíg a vírushelyzet alatt otthon kuksoltunk. Arról ment az ezoterikus diskurzus, hogy új világot teremtünk. Ahogy kiszabadulunk, más értékek mentén fogunk élni.

Aztán amikor felhúzták a vasfüggönyt, ezekből a csodás tervekből nem lett semmi. Ismét elkezdtünk Milánóba járni kávézni, újra dívik a plasztikszatyor, egy iottányit sem lettünk bölcsebbek. Elengedtük egymás kezét, amit a lezárások alatt úgy-ahogy megfogtunk. Ismét felültünk az „oszd meg és uralkodj” és a „panem et circenses” körhintájára.

De – ahogy évek óta beszélgetjük itt egymás között – a célja a földi létezésünknek a fejlődés, a tanulás. Ha nem megy szép szóval, majd megy ostorral. Az Univerzumnak mindegy.

Nagyon fontos lenne most, hogy bölcsen válogassuk meg, kiknek a kezét fogjuk meg. Sokunknak talán fájó tapasztalat, hogy a biológiai család, a „régi ismerősök” esetleg nem pontosan fedik egymást a „lélek szerinti falka” tagjaival.

Sokan vannak most, akik azt választják, hogy ostor által akarnak tanulni. És nekünk ezzel kapcsolatban két opciónk (legalább) van: vagy hátramaradunk velük és minket is verni fog a Sorsunk (nem azért, mert kellene, hanem azért, mert benne maradtunk a szórásban), vagy mehetünk a saját tempónkban és maradhatunk a szer-etet, az életderű és a tiszta, gyermeki kíváncsiság ösvényén.

Talán van még több opció is, egy dolgot azonban biztosan nem választhatunk: soha senkit (se szüleinket, se gyerekeinket, se senkit sem) menthetünk meg akarata ellenére. Pont.

Nem jövök most azzal, hogy a világban bőven több, mint elég van mindenből, ami fontos. Ezt már régen tudjátok. Régen tudjátok ti is, hogy a szűkösség, a gyűlölet és a félelem csupán illúziók. Mégis: említések szintjén talán érdemes olykor ismételten felidézni mindezeket, hogy képesek legyünk fókuszt tartani, hogy ellenálljunk a figyelmünk (és így az erőnk, a drága teremtő energiáink) szétszóratásának.

Tudjátok: ami nem hajlik, az törik.

Ideje van megállni, és a Kozmoszban megjelenő hihetetlen intenzív energiákat a bölcsességünk növelésére használni. Ha valahol bezárul egy kapu, és csak összetörnénk magunkat a kőfalakon, vajon érdemes-e arra menni akarni?

Ha lezárul egy korszak, vajon érdemes-e folyamatosan hátrafelé nézegetni és éhen halni a bezárult kapuk előtt?

Vagy… esetleg nézhetünk előre is és gyermeki, tiszta kíváncsisággal figyelhetjük, milyen ajándékokat készít nekünk elő éppen az Életünk?

Hiszen abban maradtunk, hogy azt fogadjuk el munkahipotézisnek, hogy minden, de MINDEN értünk történik. Hogy a Sorsunk azt támogatja, hogy kihozzuk magunkból a maximumot, amiért ezt a téridőt választottuk.

Mit gondoltok, vajon lehetetlen vállalkozás elkezdeni bízni a sorsunkban? Bízni önmagunkban, hogy nem egy végeláthatatlan vesszőfutást raktunk össze magunknak? (Részemről szívesen hiszem ezt, mert nagyon logikátlan és észszerűtlen lenne, ha azért küzdöttem volna magam bele ebbe a nehezen megszerezhető és óriási értékkel bíró embertestbe, hogy végigszenvedjem a földi létezésemet.)

Gondoljatok vissza az eddigi életetekre: előfordult már, hogy valami sorscsapásról végül kiderült, hogy életetek egyik legnagyobb áldása? Mert velem sokszor történt már ilyen. Meg tudjuk vajon engedni, hogy legalább matematikai esélye van annak (akár a sok ellenkező tapasztalat dacára, amely tapasztalatokat előző generációk tanulási folyamata hozott össze), hogy a változás következtében akár jobb is lehet, mint eddig volt?

Egyszóval: ideje van megállni, irányzékot igazítani, erőforrásokat összeterelni és elindulni arra, amerre a Sors szelíden utat mutat.

Ideje van meghallani a változó idők szavát és odabízni magunkat az áramlatnak.

Ez a kép a kertünkben készült. A menta mindenáron laposan akart terjeszkedni, amikor elültettem. Minden ágával lehasalt a földre. Aztán amikor észlelte, hogy oldalirányban útját állják a gyomok, megtanulta, hogy sokkal jobban jár, ha elindul felfelé. Megemberelte (vagyis inkább megmentázta) magát és most fittyet hány a gyomokra, peckesen délceg és ontja az illatát. Gyönyörködöm benne, mert azt tanítja nekem, hogy még egy helyhez kötött növényke is képes megtalálni a változásban a biztonságot, még egy lágyszárú kis (gyom)növény is van annyira bölcs, hogy végül felemelkedik és megtalálja az útját a fény felé, át a bozóton. És ha ez így van, akkor az Emberlénynek nagyon sok energiájába és munkájába kerülne elbukni. És hát… miért lenne szükségszerű ezt választanunk?

Pálcák a kézben, áldás az úton.