Pénteken (is) késztetést érzünk arra, hogy intellektualizáljuk érzelmeinket.
Nem fog menni.
Ez rosszabb, mint az alkoholmentes sört szopogató guminő. Az érzelem az érzelem, az agyalás meg agyalás. Felesleges elzárni az érzelmi oldalt, mert egyszer úgyis a nyakunkba ömlik az egész tározó. Minél nagyobb a gát, annál nagyobb sodrással. De azért próbálkozni persze lehet. Tekintsünk logikusan érzelmeinkre, értsük meg lelkünk üzeneteit. Még az is lehet, hogy valahogyan hasznunkra válik. Ha a gondolkodás nagyon muszájos, legalább használjuk arra, hogy múltbéli sérelmeinken, fantomfájdalmainkon lépjünk túl. Az is valami…
Fabian Perez: Dancer in red
Érzékenyebbekre már hat az alakuló szenvedély-aspektus. Ezeket az időszakokat onnan lehet megismerni, hogy – P. Mester örökbecsű szavait idézve – no kecmec. Samott tégla a kuktaszelepen, lefojtva a vulkán, ellenőrizve a túlnyomás alatt álló rendszer.
A szenvedély az egyik legerősebb energia az Univerzumban. Ha elnyomjuk, akkor is. Csak akkor nem értünk dolgozik, hanem ellenünk. Így teremtünk magunknak hatalmas ellenfeleket.
Aztán történik egy pillantás, egy véletlen érintés, egy cirógató (véletlenül túl közeli) lehelet, és robban a kukta, szakad a gát. Az elkövetkező pár napban sorozatosan érhetnek minket ilyen élmények. Mert a szenvedély akkor is hat ránk, akkor is a levegőben van, ha nem akarunk róla tudomást venni. Persze használhatjuk úgy is, hogy az eseményhez képest órák múlva elverjük a gyereket vagy üvöltünk az asszonnyal. Ez mindenkinek szíve joga. Éppen fel is emelhetjük és festhetünk belőle olyan képet, aminek láttán az egészen kevéssé érzékenyek is azonnal leizzadnak.
Vagy… akár engedhetjük, ami meg akar történni.
Rajtunk áll.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
