A szerda sem feltétlenül az élet-halál dolgok megbeszélésének optimális ideje. Érezhetjük úgy, hogy az átlagnál rosszabbul értjük társainkat, és gondolatainkat sem tudjuk olyan tisztán átadni, ahogy szándékoznánk. Mintha légköri zavar lenne az emberek között, és talán az is van kicsikét. Mindez talán azért, hogy a külső, verbális kommunikációt kénytelenek legyünk háttérbe szorítani és helyet engedjünk a lelkek párbeszédjének, ahol lehetetlen a félreértés.
Ne féljünk a megszokottnál hosszabban belenézni társaink szemébe. A rejtett világ, amit a tekintetek mélyén találunk, csak az első pár alkalommal ijesztő, ha egyáltalán az. És akkor sem a felfedezett képek, inkább csak a mélység. Sokszor beleszédülünk, ami jó, mert a szédületnek ára van: mindahányszor elveszünk, őszintén elmerülünk egy szempárban, elveszítjük egy álarcunkat.
Párkapcsolati értelemben sok dolog eldőlhet a munkahét közepén. Itt sem szavainkon fordul meg a mese, továbbra is érzelmi síkon mozgunk.
Ide tartozik az is, hogy ha késztetést érzünk rá, engedjük a lelkünkből megszületni akaró művészeti alkotásokat fizikai szintre érkezni. Hozzunk létre szépséget, harmóniát, akár a tárgyak szintjén. Ennek dupla előnye van: az esztétikai érték mellett legalább addig sem zavarunk össze semmit fecsegéssel.
Fel lehet készülni arra is, hogy a nap második felében lelki síkon részünk lesz némi aratásban, és ez most nem (most sem) kívánságműsor. Miután az életben sokszor (vagy mindig?) aratunk, a lelkileg mazochisták kivételével általánosan javasolt a Fény magjainak ültetése.
Délután várhatók múlt igazságainak (vagy hazugságainak… ugye…) kiderülése: ahol kalamajkának ágyaztak, ott borulós éjjeliedények.
Soha, semmi nincs a Létezésben, amit ne lehetne helyrehozni. Ez a gondolat esetleg jól jöhet a tarisznyába, szükség esetére.
Pálcák a kézben, áldás az úton.