A vasárnap könnyed, merengős hangulatban telhet, hiszen még tart az érzékeny időszak. Emellett továbbra is hatnak a női energiák minden értelemben. Természetesen nem csak a hölgyekre: az urakban ugyanúgy megtalálható a női teremtő erő, az érzékeny oldal.
Cselekvő erőinket mostanában a szabadság motiválja. A sok aspektus mellett (anyagi, kapcsolati, szellemi) van egy vonulat, amelyről ritkán esik szó. Ez pedig a függőségektől való szabadulás. Ma erről mesélek.
Az alaptézis az, hogy amíg bármilyen függőségnek vagyunk a rabjai, addig nem lehetünk szabadok. (Magyarul így is mondjuk: valaminek a rabja lenni, valamitől függeni, tehát a lényeget nem is kell nagyon magyarázni.)
Kép: prevention.com
Gondolhatunk alkoholra, dohányzásra, drogokra vagy szerencsejátékra, azonban az addikciók nem mindig öltenek ilyen láthatósági mellényt. Van, amikor olyan furfangosan, annyira jól álcázva jelennek meg életünkben, hogy komoly belső munka egyáltalán rájönni, hogy van béklyó az életünkben, és a hol is megér néhány vigíliát. Mert a kávézás, vagy az édességfogyasztás sokszor szociális tevékenység. A TV agyzsibbasztóként üzemel, az érzelemmentes futószalag-szex pedig levezeti a sötét, rosszféle feszültséget.
No igen, ahogy azt elgondoljuk.
De vajon rosszul érezzük magunkat, ha 2-3 napig nincs mobil telefon a zsebünkben, ha pár napig nincs Facebook? Vagy ha nem hallgatjuk meg a nagyvilág „híreit”? És mi a helyzet a munkával? Vagy a tisztasággal? Borzasztó érzés, ha egy gyűrött szalvéta egész éjjel a konyhapulton üdül?
Kínlódunk-e, ha nem beszél hozzánk senki, ha csendben kellene lennünk? Kényszerít-e egy apró belső hang, hogy minden élethelyzetben jó gyerekek legyünk és megfeleljünk valakinek (vagy mindenkinek)? Szomjazzuk-e az önfeladásig az elismerést?
A felsorolt kérdések csupán a jéghegy csúcsa. A függőségek ott jelentkeznek, ahol nem is keresnénk őket, és a ravaszabbja hétköznapi szükségletnek, vagy – ahogy fent láttuk – társadalmi rituálénak álcázza magát. Azonban jó, ha tudjuk: amíg létezik olyan tevékenység, vegyi anyag, történés (vagy hasonlók), ami nélkül szinte fizikailag rossz létezni, addig kár a szabadságról álmodozni. Addig bábuk vagyunk, a szalagok végén.
A gyógyulás első lépése, hogy felismerjük függőségeinket. Lehetőleg mindet, mert az emberek többsége nem áll meg egynél. A társadalom által megbélyegzett szokások csupán töredékét képezik a valóságnak. És ha már itt tartunk: nem mondom, hogy inni vagy dohányozni ördögtől való. Sőt, felőlem mindenki drogozhat és szipuzhat is kedvére. A saját testével mindenki saját maga kell békében éljen és elszámoljon. A lényeg, hogy semmi ne váljon fizikai és lelki szükségletté.
Jól ismerek embereket, akik nyugodtan elszívhatnak egy nap egy doboz cigarettát (ha erre kedvet éreznek), utána – ha úgy alakul – másfél évig a füst közelébe se mennek. Mert vannak lelki alkatok (nehogy elhiggyétek: valójában tudatos döntések vannak), amely esetekben valaki genetikailag alkalmatlan a függőségre.
Azt vettem észre, hogy az egyetlen különbség a meggyőződésben és a hitrendszerben rejlik. Ha nekem szilárd meggyőződésem, hogy genetikailag alkalmatlan vagyok (vagy tudatos döntésem által alkalmatlanná váltam) bármiféle káros függés kialakítására, akkor az úgy is lesz.
De ez már a haladó szint.
A függőség állapotának felismerése után rögtön következik az elismerés. És még utána sem következik egyből a gyógyulás, mert célszerű, ha az emberben felébred a vágy, hogy kilépjen ebből a helyzetből. Saját elhatározás, elszántság és kitartás nélkül nincs gyógyulás. A család hiába akarja.
Nincs olyan, hogy „a gyerekemért”, „a kapcsolatomért”, „a munkámért”. Kizárólag olyan van, hogy „önmagamért, mert ez a helyzet méltatlan”.
Aztán következik a felismerése annak, hogy milyen hiányt pótol a függőség. Erre nincs kaptafa, a legtöbb esetben egyéni és sokszor meglepő okai vannak a ragaszkodásnak.
És amikor ez megvan, akkor jöhet az elengedés. A leszokás, a gyógyulás mindenkinek egyéni döntés függvénye, mindenkinek annyi idő, amennyiről el tudja hinni, hogy elég lesz számára. Ismerek olyat, akinél egy tudatos döntés, néhány perc. És olyat is, aki évtizedeken át mindig visszaesik.
Emellett van néhány dolog, ami önmagában teszi lehetetlenné a gyógyulást: a bűntudat, a semmirevalóság érzése, a rosszul beépült, önpusztító tudati minták és az önsajnálat. (A lista nem kimerítő, mindenki folytathatja kedve szerint.) Ezeket nem javaslom.
A mostani időszak ragyogóan alkalmas arra, hogy magunkba nézzünk és rálássunk függőségeinkre. És az égiek most támogatják az elengedés érdekében hozott döntéseket is. Viszont az égiek sosem csinálnak meg helyettünk semmit.
Segítséget kérni pedig nem szégyen, hanem bátor, felelősségteljes cselekedet.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
