Tegnap volt szó a racionalitásról és kézzelfogható dolgokról, most hamar sedrünk vissza a spiritualitás és az érzelmek világába. A hétindító csillagtáncban életünket előrevivő fényhíd alakul. Szerepet kap benne a világosságra való törekvés (ami értelmezhető érzelmeink mélységeire való rálátásként is), a szerelem (szexualitás, művészetek), valamint a befejezés, összegzés és a spiritualitás magasiskolája.
Ennek a sokszirmú lótusznak egyik értelmezési lehetősége, hogy tanulhatunk a sokak által még mindig halálként emlegetett csodából. Minden véget érés egyben valaminek a halála, de ugyanakkor kezdete is egy másik (szerencsés esetben magasabb) minőségnek. Még a szexualitásra is mondják, hogy halál-analógia, és elismerem: az ego szempontjából még akár ülhet is a hasonlat.
Érdemes ezekben a napokban összegezni, mi minden történt velünk lelki-érzelmi vonalon, mi az az egy (vagy több) dolog, ami látványosan végéhez ért életünkben. Érdemes szeretettel felkészülni a búcsúra, ha az látszik szükségesnek. Igen, akár kapcsolati, szerelmi vonalon is.
Más olvasatban ismét a spiritualitásban látszik a megoldás életünk javításával kapcsolatban. Ha ugyanis kapcsolatot keresünk lényünk magasabb tudatosságú részével, aki nincs a fizikai testünkben, előfordulhat, hogy meg is halljuk suttogását. Az viszont nem fordulhat elő, hogy a láthatatlan világokban létező Segítők direkt szívatós ötleteket ültetnek lelkünkbe.
A titkok és rejtelmek, amiknek nyitjára áhítozunk, valójában soha nem könyvekben, vagy elzárt tanításokban vannak, hanem saját lelkünk mélyén. Ettől az út nem lesz egyszerűbb, és az sem igaz, hogy saját lelkünkhöz kevesebb tisztelettel kellene fordulni, mint bármely távolról érkezett guruhoz.
Pálcák a kézben, áldás az úton.