Az égi energiák miatt akár lehetne kiáradni, bulizni, sportolni, nagy erővel elkezdeni valamit, fontos dolgokat megbeszélni.
Kép: pinterest.com (Waiting by the grey sea)
Mégis… erre a szombatra azt javaslom, hogy aki teheti, forduljon-figyeljen befelé. Nem azért, mert egyházi gyász van. Hanem azért, mert ez a néhány óra, ami nagypéntek délutánja és húsvét reggele között eltelik, lassúdást hoz és a belső munkának kedvez. A teremtett világ is vár, visszatartott lélegzettel valami nagy csodára.
Nem a naptár miatt. Nem a csillagok miatt. Hanem mert minden évkörön van egy lelki vákuum, amely – ügyesen megélve – maga után hozza a katarzist. A böjti időszak (legkeményebb) utolsó órái felkészítik a lelkünket a vasárnap reggel misztériumára. Arra, hogy mindannyian, minden évben legalább ez egyszer megszülethetünk, újjászülethetünk önmagunk legfényesebb valóságában.
Mert a Krisztus-történet (hiszitek-e?) rólunk szól. Mindannyiunkról. A bennünk szunnyadó (és minden áldott pillanatban önmagára ébredhető) Fényről.
Ilyenkor, a szombat és a vasárnapra virradó éjjel csendjében várunk. Figyelünk. És ha szükséges: mélyre szállunk mi is (égi segítséggel, soha egy másodpercre el nem hagyatva), megmerülünk, hogy aztán a tapasztalatok tüzében tisztultan emelkedhessünk egyre feljebb.
Figyelünk, várunk, találkozunk lelkünk mélyével. És mindvégig tudjuk, hogy a szomorúság, a keserűség, az elhagyatottság: szappanbuborékként szétpattanó illúziók.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
