Hétfőn érzékelhető lesz már a Szaturnusz és a Mars között ívelő energiahíd.
Egyik vonalon ez arról szól, hogy hatalmas elánnal tudunk konkrét lépéseket tenni céljaink és fejlődésünk érdekében. Ha odafigyelünk, most gyorsan suhannak életünkbe a megoldások, ezeket meg is tudjuk valósítani, érezzük a mikorminekvanittazidejét, és minden magától működik. De szó szerint magától.
A másik vonalon azonban – épp a lendületes helyzeteknek köszönhetően – benne van a pakkban a túlzás is. Nevezetesen, hogy a saját küldetésünk mellett másokét is be akarjuk teljesíteni, vagy legalább segíteni egy kicsit, ha nem bírják. Esetleg ha beteljesíteni nem is, de egy kicsit jobban tudni a másiknál, mi lenne a feladata az életben.
Azért írok erről, mert ma nagyon felkapott lett ez a „küldetés” és „életfeladat”-dolog. Enyém tapasztalatom azt mutatta eddig, hogy a küldetés (és az életfeladat nemkülönben) mindenkinek a saját lelke mélyére van írva, fénnyel mégpedig. Azt másik ember (i) nem látja, vagy (ii) ha látja is úgy, hogy a tulajdonos nem látja, nincs joga kifecsegni.
Érdemes egy (vagy több) életre megjegyezni, hogy a mi kompetenciánk kizárólag a mi sorsunk (és küldetésünk és életfeladatunk), a másoké meg a mások kompetenciája. Ezt hoztuk az alapprogramban.
Kép: alphacoders.com
Az Arthur-legendára leképezve: van egy kard és egy szikla, amit csak egyetlen ember képes leválasztani egymásról. A kard keresi az emberét, majd az ember jön, és nagyot alkot, utána énekelnek róla meg minden.
De azt már kevesen teszik össze, hogy mindenkinek (minden egyes embernek a Teremtésben) megvan a retinajelzett kard-szikla kombója. És ahelyett, hogy a más kardját próbáljuk izzadva kitépni a más sziklájából (na jó, ez az áthallás vastagon béna, de ha már itt lett, itt kell hagyni…), bölcs dolog lenne lélekvezérléssel meglelni a sajátunkat, és tapasztalni, hogy a saját varázseszközünk magától ugrik a kezünkbe, és segítségével a saját Sorsunk szerint vihetünk véghez csuda dolgokat.
És valóságosan csuda dolgokat. Mindenki.
Meg aztán az is van, hogy amíg a más köve körül lábatlankodunk, addig (egy) a jogos tulajdonos nem fér oda, (kettő) a saját szablyánk meg rozsdásra sírja magát az árválkodásban.
No. Felesleges másokat megmenteni és/vagy megváltani akarni. Elég, ha a saját dolgunkkal törődünk.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
